2011. június 16.

Korábban még nem éltem a lehetőséggel, hogy erről a dalról nevezzem el a blogomat, de az élet most nagyon közel sodort ahhoz, hogy az egykori Johnny Cash-sláger tartalmát átéljem. Embert nem öltem, nem is akartam, bár amilyen bicskanyitogató stílusban bántak velem a történetben szereplő ellenfeleim, nem sok kellett ahhoz, hogy elveszítsem a türelmem.

 

A hétvégi szlovéniai koncert körül akadtak bonyodalmak. Ebben az országban nemhogy nem hallhattak rólam még soha, még civilként sem jártam itt, emiatt izgultam is rendesen. Később kiderült, hogy nem kellett volna, mert a szlovén közönség is ugyanúgy vette a lapot, mint Ti szoktátok idehaza, de ha mindez ilyen zökkenőmentesen zajlott volna, akkor az nem lett volna elég Andrisos, túl simán ugyanis nekem sose megy semmi. Lehet, hogy Murphy annyira nem a haverom, de kisebb gikszerek folyamatosan becsúsznak a tét bulikon, elég csak abba belegondolni, amikor az első Quimby-s bulin nem szólalt meg a gitárom, de a múltam sötét bugyraiban szerepelnek még olyan zaftos történetek is, miszerint többen az én közvetett hatásomra szenvedtek kisebb baleseteket, törték össze magukat, stb. Sokan mondjátok, és erre vagyok a legbüszkébb a zenei tevékenységemből, hogy sok pozitív energiát kaptok tőlem – nos lehet, hogy ennek van egy másik oldala is; van valahol rajtam egy titkos szelep, amit ha kiengednek, mindenféle negatív erő kiszalad belőlem és beláthatatlan következményei lesznek az univerzum számára…

 

Ezúttal a kisördögeim a GPS-t manipulálták meg, amikor már Szlovénián belül voltunk. Egy rövid lendvai kávézás után újrapötyögtük a címet, majd Moha bácsi kellemes hangját követve indultunk a világhírnév felé vezető úton. …Amikor is egy többsávos kapuhoz érkeztünk. Bevallom, először roppant lehúzónak éreztem a szlovén barátainkat, hiszen az egész úgy nézett ki, mintha a 2×1 sávos úton fizetőállomások lennének. Ki is szálltunk hát egyezkedni, hogy mi bizony kártyával szeretnénk fizetni, mert kápénk az nincs, de valamit nagyon motyogtak, hogy az nekik nem jó. Próbáltam suhintani a kezemmel, hogy a köztársasági váltó is megteszi, de a Baljós Árnyak oktató DVD-m leckéi nem váltak be, ahogyan az angol nyelv se különösebben. Végül egy magyarul beszélő egyenruhás tiszt rontott ránk egy teljes káromkodás-szótárral és közölte velünk, hogy -ugyan se zászló, se wilkommen -, ez bizony Horvátország, egyúttal az EU határa is. Mi marhára nem értettük, hogy keveredtünk ide (szerintem a GPS se), ők meg azt nem értették, hogy mi mit nem értünk, úgy néztünk ki, mint valami zöldfülű drogkereskedők. Éppen ezért teljes megmotozásra, vámvizsgálatra félre is állítottak minket. Kissé se voltunk gyanúsak: egyetlen gitár, és mellé 3 erősítő, mindeféle kiegészítő – a Tüke Zoo cucca előző napról nálunk maradt. Na, akkor nyissunk ki mindent, minden zsebet, minden rekeszt, de még a gumikárpit alá is benézünk ám – ez volt érezhető a határőrök nácitiszteket parodizáló kommunikációjából. Ezen a ponton kezdtem nagyon félni, mégpedig két dolog miatt. Egyik probléma az volt, hogy ezúttal nem az a sofőr volt velem, aki szokott, viszont az autó ugyanaz volt – újabb másfél óra kimagyarázni, és egy szóbeli meghatalmazásért eltelefonálni a világ másik végére. De ami ennél is rosszabb volt, mi lesz ha megtalálják a gitártokomban lévő kis átlátszó tégelyecskében a „fehér port, ami nélkül nem tudok játszani”? Ez a sokatok által már megjegyzett színpadi kellék nem az a fehér por, amire a legtöbb zenész esetében gondolnátok… Ezt nem „megemészteni” kell, hanem a hüvelyujjamat behinteni vele, hogy ne csússzon le a hüvelykujjpengető. Persze ezt ilyen egzakt módon nem tudtam volna elmagyarázni hovátul a hatóságnak, de az is biztos, hogy az ártatlanságomat bizonyító mintavétel nem 5 percbe telik. A történés szinte parodisztikus volt: először a csomagtartóban nyittatnak ki mindent, aztán az üléseket nézik meg, és végül, mintha csak felelni hívnának ki a szép emlékű gimnáziumi órán: egyenruhás barátunk lekezelően rámutat a gitárra, hogy vegyem ki. Ekkor a kezem már 5-6 centis kilengésekben remegett és a gyanú maitt talán már fel is vettem egy drogfüggő tüneteit, hát bizony ki kell emelnem a gitárt a tokból. Nem, a hangszer testébe nincs beleragasztva a kokó, sőt a tokban fekvő szövegpuskám alatt sincs… Igen ám, de a gyanús fehér por a belső rekeszkéjében van a toknak, már csak az van hátra átvizsgálásra. Szinte hallottam, ahogy koppannak az izzadtságcseppjeim a betonon (egy csepp Szlovéniába, egy a horvátoknak…:), már lepereg előttem, hogy félreállítanak, lefoglalják a hangszert és bezárnak… Hogy a zárka ablakán majd én is nézhetem az elsuhanó autókat, mint Johnny Cash az elszáguldó vonatokat abban a dalban. És persze a koncert elmarad, a szervezők bepipulnak, elterjed a ‘drogbotrányos Petruska’ szófordulat, és a nemzetközi karriernek lőttek… Már nyitnám magamtól a rekeszt, hogy nem kérem, Határőr úr, ne húzzuk itt egymás idejét, bevallok én mindent, sőt mások terhét is magamra vállalom, csak ne stresszeljük egymást… de ekkor int a tiszt, hogy rendben, köszöni, mehetünk…

Nem tudom leírni a sóhajt, amit ekkor kiadtam magamból, de az tény, hogy ez az adrenalin bomba még két és fél órával később a színpadra állva is hatott. Talán ez a feszültség levette rólam azt az izgulást, ami gátolta volna a jó teljesítményemet ebben az idegen szerepkörben.

Mindenesetre a közönség tetszését úgy érzem, elnyertem. Azon a környéken is ugyanolyan kuriózumnak számított ez az egy emberes felállás, mint idehaza, és hasonlóan érzékenyen, vagy éppen hangos biztatással reagáltak.

 

Érdekes, hogy csak utólag vettem azt észre, hogy mennyire izgultam ebben a szituban. Nem tudtam, kik jönnek el, és ha eljönnek, miért jönnek el Szlovéniában egy magyar srác koncertjére. Idehaza szépen terjed szájról szájra a hírem, itt előfordul, hogy tárt karokkal várnak egy olyan településen, aminek még a nevét se ismerem, de hogy ott? Attól nem félek, hogy rosszul játszom, mert az adott napi teljesítményemet ott a színpadon már nem tudom befolyásolni. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy adok-e ezzel valamit a közönségnek, hogy tetszik-e nekik, és így tovább. Ezt a bulit, a hátárincidenset leszámítva, hideg fejjel és halvérrel csináltam meg, és örültem a sikernek. Viszont a rá következő éjszaka folyamatosan arról álmodtam, hogy hazafele úton még meg kell állnunk még egy idegen helyen, és valami egészen méltatlan körülmények között kell zenélnem. Hiába mondom, hogy már lefeküdtem aludni, és nagyon fáradt vagyok, folyamatosan felébresztett ez a gondolat, hogy menni kell, játszani kell. Huh, szerencsére ilyen nyűg dolgok csak álmomban fordulnak elő, de a tét koncertek után szinte mindig. Így volt a Quimby-nél is. A dupla A38 nagyon inspirált, és őszintén meglepett a duplán hangos siker, de ott is azt álmodtam a második este után, hogy van egy harmadik, amire már senki nem jön el, és aki ott van, az is érdektelen.

 

Hű… ez meg milyen blog lesz? Andris a pozitív értekezik a negatív energiáiról meg a rémálmairól… Kedves Olvasóim, lécci forduljatok vissza az ablakpárkányról, tegyétek vissza a kést a helyére, mesélek mást inkább!:)

 

Az utóbbi 5 koncertem, a múlt heti Felsőcsatártól elkezdve nagyon olyan volt, mint amilyennek szeretném, hogy legyen. És az az érdekes az egészben, hogy nem csupán egyszer virradtam jó napra, hanem másfél év után először felelek meg zsinórban a saját elvárásaimnak is. Persze ezeket a koncerteket visszahallgatva is találok még feladatot bőven, de most érzek hirtelen fejlődést. Lehet, hogy most érett be egy komolyabb edzés után a kézizomzatom, lehet, hogy most tanultam meg egyszerre feszülten koncentrálni és közben el is engedni magam testileg. Nem tudom, hogy pontosan mi ennek az oka, de nagyon örülök neki. A hangom is kezd rendbejönni egy 3 hónapos krízis után. Aki ott volt a 100. (természetesen elszámolt) koncertemen, az tudja, hogy akkor milyen rossz állapotban volt a torkom, február környékén. Bár később valószínűleg kifele nem hallatszott nagyon, hogy baj van, én magam szinte folyamatosan fájdalommal kínlódva énekeltem, és egy-egy buli után egy-két napra használhatatlan lettem. Azonban a dolog meghálálta magát, új technikákat és mindezek mellett egy csomó lazítógyakorlatot tanultam, amiket e mélyrepülés hiányában talán meg sem ismertem volna. Most pedig olajozottabb a hangom, mint eddig bármikor, és talán a rázós szituációkat is jobban veszem majd.

 

Sokat technikázom, új dolokat próbálok ki, mint mindig. Gyorsabban pörgetem a kezeimet, nagyobb tartományban énekelek, mint eddig bármikor. Ahhoz, hogy ezt bárhol, bármikor elérjem, mostanában arra jöttem rá, hogy az edzettségen és a koncentráción túl is van egy esszencia, mégpedig a lelki állapot. Egyszerűen muszáj nyitottnak, könnyednek és gátlástalannak lennem, mert van egy sebesség, egy hangmagasság, amin túl az ember már alapjáraton nem tud túlmenni. Alapjáraton értem azt, hogy jelenlegi személyiségének határán belül. A személyiségünk pedig kivétel nélkül tele van egy csomó gáttal, ami minden egyes mozdulatunkban jelentkezik és látszik, van, akinél jobban, van, akinél kevésbé. Ez a nevelés kikerülhetetlen velejárója, az embernek megáldatik, hogy családban, egy társadalomban nőjön fel, de azzal fizet, hogy szív az otthoni feszültségekkel, a kétarcú oktatási rendszerrel, a társadalmi megbélyegzéssel, és egyéb perverziókkal. Nagyon érdekesek ezek az alig látszó gátlások. Ugyanis a zenész hiába játszik gyorsan, ha a kezeiben alapjáraton egy pici görcs is van, akkor már nagyon gyorsan nem fog tudni. Ugyanilyen az éneklés. Lehet zárt torokkal énekelni, mint azt teszi megannyi világsztár, sőt magunkba fojtva, halkan dünnyögni is, mint azt oly sok magyar éenkes teszi, de ezek mögött mind ott van az az üzenet, hogy segíts, mert valami belülről gátol. Így mostanában, hogy egyre „rizikósabb” zenei feladatokat vállalok magamra, legalább annyi hangsúlyt helyezek a fejem tisztán tartására is, mint a hangszereimen való játék valódi elsajátítására.

 

Szóval akkor most ellentmondok magamnak, és mégiscsak lehet valaki job ember attól, hogy zenél?