2011. szeptember 29.

Mi a jó zene? Válaszolj néhány mondatban erre az egyszerű, mégis frappáns és nehezen megválaszolható kérdésre. Azóta töröm a fejem a megfelelő válaszon, mióta a Kőbányai Zenei Stúdióban töltött legelső napomon Faragó Béla tanár úr, kortárs zeneszerző feltette nekünk, zenészpalántáknak ezt a kérdést.

 

A jó zenét ne úgy értsük, mint az a zene, ami tetszik nekünk, hanem, mint objektív fogalmat! Én például ki nem állhatom a Nickelback-et, de rossznak nem mondanám, a dalok ki vannak találva, sokan szeretik, nyilván nem véletlenül. Attól, mert engem nem fog meg, még nem lesz kevésbé jó. Mások Sting-et tartják kimértnek, és unalmasnak. Nekem, ha csupán egyetlen albumom lenne tőle, azt is kiemelt helyen tartanám a polcomon.

 

Ilyen kényes kérdések esetén a zenészekkel különösen vigyázni kell, külön állatfaj vagyunk, hiszen a saját szakterületünk megítéléséről van szó. Mivel belülről látom és értelmezem a zenét, a legtöbb esetben egyszerűen nem tudok a laikusok bölcs hozzáállásával gondolkodni, vagyis csakis a muzsika által kiváltott emberi érzésekre koncentrálni. Pedig próbálok. Egyrészt, mert a zenémet nem a hozáértőknek szánom elsősorban, hanem bárkinek, így a tiszteletbeli „bárki” szemszögéből is figyelnem kell a portékámat. Másrészt pedig én magam is szeretek visszatérni a bölcsőhöz, ahhoz a gyermeki lelkesedéshez, amikor még tiszta lappal csak ámultam-bámultam a csodálatos muzsikákat hallgatva – lehetett az bármi, a rejtélyes varázslat mindig ott volt.

 

Úgy érzem, az élet ezen területére is igaz, hogy minél mélyebbre ássuk magunkat a zene tudományában, önkéntelenül valamiéle sznobizmusra szert teszünk. Ilyenkor már a fej, vagyis az intellektus dominál a tiszta érzelmek helyett, és ez véleményem szerint pont a lényeget tudja megölni.

Melyik oldalról közelítsünk tehát a jó, mint etalon fele? Az intellektus felől? Ott van Bobby McFerrin, jobb énekes talán nincs is a Földön nála, szélesebb tárházát a hangoknak senki nem képes megszólaltatni. Katarzisélmény hallgatni, éppen azért, mert egyszerűen mindent tud az egészről, hatalmas a kifejezéskészlete, így az érzelmeinkre is mélyen hat, nem vitás, hogy a szándék célba ér. Ilyen formán nem is lehet ennyire fekete-fehéren különbséget tenni fej és szív között.

 

A másik oldalról említsük meg Cseh Tamást. Egyetlen tiszta hang se hagyta el a torkát és a gitárját egész életében, mégis több generációra gyakorolt mélyebb hatást, mint bárki más a hazai zeneiparban. Én Cseh Tamást személy szerint pont a tökéletlensége miatt szeretem, számomra tökéletesen összhangban van a remek szövegekkel az, ahogyan ő mindezt előadja. Nem mondom, hogy más formában, „szépen” előadva nem lehetne ugyanúgy hiteles, de az ő zenéjét hallgatva nincsen semmiféle hiányérzetem, jó úgy, ahogy van. Az emberi érzések tökéletelenek, a művészi alkotások többsége az emberi tökéletlenségről szól, miért kéne tökéletesen kifejeznünk azt?

 

Egy másik aspektus.

Sokszor hallom azt a savanyú gondolkodást, miszerint a tömegekhez csak a mulatós, diszkó, jobb esetben Megasztár és X-fucktor jut el, és az ezt fogyasztók fülei már annyira hozzászoktak a lebutított zenékhez, hogy a szofisztikáltabb, zeneileg érdekesebb megoldások már kimerítőek, fárasztóak számukra, így nem találnak benne semmi olyat, ami hatna rájuk érzelmileg is, ez pedig hoszútávon az igényesbb zenék halálához vezet. Talán ennek az igazságát nehéz megkérdőjelezni, de ez mégiscsak egy fasisztoid hozzáállás – hogy jön bárki ahhoz, hogy bírálja egy másik ember személyes ízlését?! Jómagam mindig akkor kerülök zavarba ettől a gondolattól, amikor valami ócska hakniban látom örülni az embereket egy playback mulatós dal hallatán. Szeretem nézni, ahogy őszintén örülnek az emberek (és most nem a falunapokon kötelezően megjelenő részeg handbandázó all-generation csoportosulásokra gondolok). Látom, hogy élmény számukra, amit akár egy hitvány előadásról kapnak. Sokszor elég egy régi, ismert sláger akármilyen pocsék előadása, közösségi élmény születik belőle. Akkor hogy is van ez?

A világot persze az én gondolataim nem fogják és nem is akarják megváltani (haha, leginkább ameddig falunapra helyettem Nyünyőkét és a Szimpi-szintit hívják…:), főleg, hogy én magam sem tudom könnyen eldönteni, hogy számomra mi a jó zene. Mint gyakorló muzsikus, természetesen meg vagyok arról győződve, hogy értékes és jó zenéket hallgatok, és ebből inspirálódva azon igyekszem, hogy az én produkcióm is hasonló színvonalú legyen (egyébként meg mindenki ezt mondja magáról).

Ezzel szemben az én kemény fejem is meg tud lágyulni egészen lehetetlen szituációkban. A minap például voltam egy dohos pincében, ahol egy ötvenesekből álló zenekar játszott kötelező felolgozásokat, nem annyira ügyesen, mint amennyire lelkesen. Az énekesnőjük nagyon kedves barátom, jócskán negyven felett volt, mikor kitalálta, hogy megtanul énekelni. Mivel az ének egy olyan hangszer, ahol a tudás mellett a személyiségünket, lelküket is rendbe kell tenni a siker érdekében, a hölgynek – lévén, hogy az exhibicionizmus csírája is halálos ellensége volt – komoly belső küzdelmekkel teli évek kellettek, míg úgy állt ki a színpadra, hogy azt valóban örömmel tette (nem mellesleg, tiszta hanggal). Ismerve ezt a hátteret, látva őt lelazulva és úszva a sikerben, már a zenétől függetlenül én a meghatódottságig megkajáltam a produkciót, és egészen biztos vagyok benne, ha azon az este egy profi produkciót látok, nem érzem magam ilyen jól.

Na akkor már megint hányadán állunk? Petruska András, akit olykor kulturális reménységnek tartanak, rock-hakniba jár szórakozni…

Arra az érdekes következetetésre jutottam, hogy a zene, jobban mondva a zenei élmény célba éréséhez elmaradhatatlan kellék egy nem zenei eszköz, az ember maga. Amilyen érzésekkel csinálja az ember, hosszú távon azt kapja vissza a közönségétől is, mint valami pingpong amolyan láthatatlan energiákkal. Ha elég erős az előadó szándéka, célba kell, hogy érjen a zenéje, mert a közönség véleményem szerint a végtermék – legyen az felvétel, vagy előadás – autentikusságát értékeli.

 

Tehát, hogy én is választ adjak a saját kérdésemre:

A jó zene SZERINTEM az a zene, aminek létrejöttében az az elsődleges szándék, hogy adjon valamit, valami többletet, katarzist a hallgatója számára.

 

Köszönöm azoknak, akik eddig hozzászóltak, nagyon érdekes és tanulságos volt a gondolataitokat olvasni, s ha netán az én írásom további gondolatokat ébresztett bennetek, ne féljetek megosztani őket, vagy vitába szállni velem :)

 

 

Zenészeknek, megszívlelendő igazság:

„A tökéletességre kell törekedni!”

„Merni kell szarnak lenni!”

(Gabnai Máté basszusgitáros két gondolata, elhangzottak szűk másfél perc különbséggel)