2011. augusztus 8.

K***ára hisztis vagyok! – ez volt az első gondolatom, amit nyitókoncertem után megosztottam a szűk társaságommal a Művészetek Völgyében. Észrevettem magamon, hogy ahogy egyre inkább mélyülök el a koncertezésben, annál inkább leszek nehéz természetű. Persze azért annyira vagyok kiegyensúlyozott, hogy ez nem csapkodásban, kiabálásban, pusztításban, vagy bármi más agresszióban fejeződjön ki. Rám inkább a nem egyértelmű, következetlen kommunikáció lett a jellemző, s azon kaptam magam, hogy közben elvárom a környezetemtől, a koncert munkálataiban közvetlenül részt vevő munkatársaimtól, hogy mindezt kövessék, vagy észrevegyék a sokszor „tünetmentes” változásaimat. Érdekes dolog ez, és, mint oly sok mindenben, itt is harcol kicsit bennem az elvetemült, szárnyaló alkotóember és a civil nevelést magáévá tett személyiség: bizonyos mértékben szükségem van a korlátlanságra, és ahogy nem kelhetek fel minden nap egyforma hangulattal, a játékom sem lesz egyforma minden este – szükségképpen benne van a pakliban, hogy a technikai igényeim is radikálisan mások lehetnek estéről estére (értsd: mögöttem, vagy előttem legyen a gitárerősítő, mennyi éneket kérek vissza a kontrollba, stb.). Én viszont azt szeretném persze, hogy a velem együtt dolgozókat is inspirálja az, hogy az én produkciómban vesznek részt, folyamatosan frusztrál is a következetlenségem, nem szeretném tönkrevágni a lelkesedésüket a napi hülyeségemmel.

Persze elég szigorú vagyok magamhoz, ha zenélésről van szó. Valószínűleg nem is kéne ügyet csinálnom magamban olyan dolgokból, mint amikor a kelleténél eggyel többször megkérek egy technikust, hogy vigyen arrébb egy hangfalat, de gondoltam megosztom veletek ezt is. Biztos vagyok benne, hogy közületek is sokakban él a köldöknéző, elkényeztetett menő zenészek képe, akik a külvilágtól elzárva tisztes mennyiségű jellemhibára tesznek szert. Ha már észrevettem, hogy el lehet indulni ezen az úton is lefele, gondoltam segítem nektek is a megértést! :)

 

Ezen az estén megfogadtam, hogy mindezt leírom a blogomban, pontosan a fent említett okok miatt, de amilyen hetem és koncertjeim ezután voltak, gyakorlatilag minden belső kétségemre rácáfolt, és ez a vélt probléma is elillant a semmibe.

A Művészetek Völgyéről tudni kell, hogy a hivatalos programok mellett rengeteg oldalági megmozdulás van, sok értékes civil kezdeményezés, rengeteg építő műhelymunka és beszélgetés, és még annál is több koncert. Ezek a koncertek sokszor annyira sem intézményesítettek, hogy a színpad helyett egy pajtában játszik a muzsikus, mintha valami western film bárzenésze lenne, vagy éppen summáját írná az hírös völgyjáróknak.

Mivel tudtam, hogy néhány ilyen hivatalos programon kívüli koncert is vár rám a fesztiválon, én sem vettem túlságosan komolyan magamat, elhatároztam, hogy ide bizony első sorban nyaralni jövök a társaságommal, és ha már gitárt is hoztam, akkor zenélek is minden este egy kicsit. Végül 7 nap alatt 8 koncertet adtam (előtte pedig egy nagyon kedves barátom és ex-zenekari társam kétnapos falusi lagzijában már alapoztam a fesztivál állapotot), és meg kell mondjam, ilyen lazán, ilyen sok energiával, és ilyen békében magammal, még nem vittem végig egy ekkora mennyiségű rohamot.

A kulcs az volt az egészben, hogy a fejemben nyaraltam, nem pedig turnéztam, így elengedtem magamban az egésszel járó, egyébként édes nyomást. Akik folyamatosan olvassák a blogomat, tudhatják, hogy maximalista vagyok, és mivel elég kiváltságos helyzetben vagyok fiatalként a hazai zeneiparban, sokan járnak a koncertjeimre és sok fontos zenei ember bizalmát is élvezem, igyekszem megfelelni az elvárásoknak. Persze leginkább magamnak igyekszem megfelelni, ami ilyen gondolkodás mellett talán nem meglepő, hogy a legnagyobb nyomás az összes közül. Fiatal vagyok, rengeteg potenciál van a zenémben, nagyon az út elején járok, így úgy érzem, ebben a periódusban egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az enervált színpadi létet, nincs helye amatőrizmusnak, minden egyes koncertemen a lehető legtöbbet kell kihoznom magamból, hogy a csoda megtörténjen, és a hallgatóság úgy hagyja el a tett helyszínét, hogy kaptak valamit. Soha nem mondtam, hogy ez nehezemre esik, és nem szeretem csinálni, de valahogy a Völgyben – utólag bevallhatom – ezt az egészet félvállról vettem, és rábíztam magam az eddig felépített tudásomra, hozzáállásomra, és így tovább. Mondhatni, ez kicsit olyan dolog, mintha egy olyan állásinterjúról lenne szó, ahol nincs konkrét téma, amiből fel kellene készülnöd, hanem a jelenben történő beszélgetésre kellene okosan reagálnod. Nyilván akkor megy ez jól, ha kellő békében vagy a képességeidet, céljaidat, önbizalmadat illetően (Izé… szerintem. Sose voltam még állásinterjún:).

 

Mondjuk rá jó nagy arccal, hogy ezeket a kritériumokat nekem sikerült teljesítenem a Völgyben. Elengedtem az egész hülye perfekcionizmusomat a fenébe, ha közönséghez nem is, saját magamhoz lényegesen flegmábban álltam. A fesztiváljáró, érzékeny, nyitott hallgatóság ugyanolyan érdeklődéssel és rajongással fogadta a produkcióimat, mint eddig, és úgy érzem, én sem nyújtottam rossz eredményt. Sőt, nem csak a kezem volt lazább, hanem jobban, mélyebben élveztem a jelen pillanatot, mint korábban bármikor a másfél éves szólóprojekt alatt, ami persze szolgálta az előadás minőségét mind zeneileg, mind pedig metakommunikációban is.

Arra jöttem rá, hogy eddig nagyon cél- és feladatorientált módon álltam hozzá ehhez az egészhez. Mi a cél? Jól játszani, a közönségnek élményt adni, eljutni abba a lelkiállapotba, amikor mindezt a lehető legnagyobb örömmel teszem. Most ugyanezt csináltam, de mindez úgy jött belülről, hogy nem kellett érte semmit tennem.

Nagyon nehéz leírni a különbséget a két állapot között, úgy, hogy mindig a felszabadultságot és az örömöt jelenti számomra a zenélés minden formája, de valamiben mégis más volt itt. Ezen a héten 100 százalékban azt éreztem, hogy ’játszom’ a hangszeremen, és minden e mögött sorakozik fel. E mögött állnak olyan dolgok, mint a ’koncertet adok’, a ’közönségnek adok elő’, vagy akár a ’gyakorlok, felkészülök’.

Ez utóbbiról annyit, hogy azért minden koncert előtt jól be kellett melegítenem a kezem és a torkom, így minden délután átjátszottam néhány lassabb, vagy technikásabb témát a szállásunk kertjében. Ha valahol, itt igazán tetten értem a célorientáltság visszaesését. Korábban, ha ilyen rapid-felkészülésre volt csak lehetőségem, mindig azt éreztem, hogy nagyon figyelem a kezem, mikor van koncertképes állapotban, nem is igazán figyeltem mit játszom, csak edzettem, és vártam a végét, no meg a koncertet. Itt azonban hihetetlen jól éreztem magam az idilli környezetben, csupán a gitárral és a belőle jövő hangokkal. Ja, és mindettől lazult estére a kezem? Az már törvényszerű :)

 

Szóval nagyon sok újdonságot tanított nekem a Völgyben való „nyaralás-turné”. Sok mindenben ellazított még jobban, amit az azóta történt zenei eseményeken is érzek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy innentől kezdve nincs szükségem a kemény munkára (amiben persze ugyanúgy örömömet lelem), de a munka és a játék helyes arányának megtalálását mindenképpen újra lesz érdemes gondolnom az őszi „szürke hétköznapok” eljövetelével. Nem tudom, miről szól eredetileg a blogom címében szereplő gospel, (aminek semmi köze nincs se Elvis-hez, se 56-hoz, se pedig a díszpolgárságához), de én azt hiszem, békére leltem a Völgyben!