2011. május 23.

Többen kértétek, hogy írjak megint gyakrabban blogot, ám legyen! :) Az életem izgalmas továbbra is, koncertek követik egymást, vannak egészen remek hangulatú bulik, és vannak olyanok, amik csak jók, s eközben úgy érzem, sem ti, sem én nem távozunk csalódottan egy ilyen közös eseményről. A lecke fel adva: játsszam jól, szórakoztassalak benneteket, legyek olyan friss, hogy aki először lát, azt mélyen érintse meg, amit adok neki, és a visszatérőket is folyamatosan lepjem meg. Ennek érdekében folyamatosan agyalok, legózom az eddig felépített zenei intelligenciámmal, és mielőtt még túlgondolnám, sokszor ki is szórom az egészet a fenébe, és szimplán csak élvezem a kezem is a torkom által kibocsátott hangokat.

 

Egyébként nemcsak a dalokban való variálás frissít fel egy adott koncertet, hanem sokszor a sorrenddel változtatása is. Továbbra sem nagyon kötöm meg magam a műsorszerkesztésben, de a legtöbb dalom már önmagában sugallja, hogy a koncert elejére, közepére, vagy a végére érdemes tennem. Általában egy egyszerű, majd néhány nehezebb, vagy új (tehát „izgulós”) dallal szeretek indítani, mert így rá vagyok kényszerítve arra, hogy harmóiába kerüljek magammal és koncentrált legyek egy olyan adrenalintól túlfűtött helyzetben, mint egy koncert. Szóval a praktikáim megvannak a színpadon, és ha mindez jól működik, akkor a sorrendet ösztönösen is megtartom hosszú időre (persze szigorúan különböző közönségeknek!). Ilyen esetekben egy idő után észreveszem, hogy egyre gépiesebbben nyomom le a bulikat, nem kevésbé élvezem, csak, ha úgy tetszik, kevésbé repülök legbelül. Ilyenkor kiveszek egy dalt a jól bevált műsorból és helyettesítem egy másikkal, és az már elég arra, hogy ébren tartsa a a koncertezés iránti szenvedélyt bennem.

 

Ez így működik olyan helyzeteben, mint a Tüke Zoo-val és Zselenszky Tamással való közös turné, vagy egy olyan rendezvényen, ahol rövidített idő áll rendelkezésemre (annyi, amiért, ha csak önmagamban lennék, nem lenne pofám belépőt kérni), de egy egész estés saját nevemmel fémjelzett estén már inkább kísérletezgetem. A most szombati pesti buli erre jó példa volt. Mivel egy kis férőhelyű klubban tartottuk, és nem számítottam sok emberre (pedig telt ház lett a vége), úgy gondoltam, itt az ideje egy kis radikális kísérletezésnek. Ezúttal írtam sorrendet és azt a játékot találtam ki, hogy minden dalt máshova pakoltam a sorrendben, mint ahogyan indtuitíve tenném. Továbbá egy estére megváltam a koncertkedvencnek tartott Loveocalypse-tól és a Romeo’s Grave-től, de ezen kívül sem játszottam egyetlen hangot a tavalyi cd-ről, megpróbáltam a bulik szokásos sarokpontjai nélkül is élményt nyújtani. Nem állítom, hogy nem féltem attól, hogy esetleg néhányan csalódottak lesznek a hallottak, vagy épp a nem hallottak alapján, de úgy voltam vele, megpróbálok a még nem bevált eszközökkel is ugyanúgy hatni, mint a koncertedvencekkel, végül is ez az alapja annak, hogy valóban mindig megújuljak. Ugyan koncert közben is éreztem, hogy most jól kihúztam magam alól a talajt, de mindez még így is hihetetlenül frissítő volt, nem utolsósorban azért, mert a program harmada sosem eddig sosem hallott dalokból állt, kiegészítve néhány jó pár hónapja elhagyott szám exhumálásával. Ismét bebizonyosodott az, hogy egy korábban megutált dalnak jót tesz, ha félreteszem – a rég nem látott ismerősnek úgy tudok örülni, mint mikor megtanultam. Remélem, hogy aki ott volt ezen az estén, kapott valamit abból a rácsodálkozó örömből, amivel én játszottam.

 

A saját érzéseimmel való játék pedig végül megtette a hatását, másnap Nyíregyházán már megint inkább a rutinsorrendből mazsolázgattam, de nagyon éreztem az előző este jótékony hatását. Valami celebtől hallottam azt, hogy szerinte a hosszú házasságának az a titka, hogy bizonyos időközönként külön tölt egy napot a partnerétől. Ha a partner az én esetmben a Loveocalypse című dal, akkor csak igazat tudok neki adni!

 

A berögződött dolgok szándékos pihentetésének más oka is volt, még pedig a pannonhalmi koncert és DVD-felvétel, ami leterhelt annyira, hogy utána egy kis levegőt akarjak venni. Ez számomra és a velem legszorosabban dolgozó csapat számára az egyik legnagyobb projekt volt, amit az elmúlt időszakban véghezvittünk. Az eddigi legnagyobb mennyiségű stábbal dolgoztunk azon, hogy e vállalkozásunk is sikeres legyen. Ott voltak a filmesek, a helyi- és a saját hangtechnikus embereink, a saját, a kapcsolattartó, valamint a helyi koncertszervezők, és a különleges alkalomra hívott vendégművészek. Ez túl sok ahhoz képest, hogy én egy egyszemélyes előadó vagyok. Azonban le a kalappal mindgyikük előtt, hiszen remek, összehangolt munkával látta el mindenki precízen a feladatát. Nekem is inkább lelkileg jelentett mindez kihívást, hiszen annál jóval több ember volt ugráltatva az én kényem-kedvem szerint, mint amennyit az én egóm könnyen elviselt ösztönös bűntudat nélkül. Természetesen, ahogy megéreztem, milyen profi emberekkel van dolgunk, én is inkább megkönnyebbültem, és örültem, hogy ki vagyok segítve sok mindenben.

Több okból választottuk ezt a koncertet az egyik forgatási helyszínnek. Egyrészt, mert gyönyörű helyen van. A szabadtéri színpad Pannonhalmán a borászat területén, az apátság oldalában, hihetetlenül szép és inspiráló kilátással a természet lágy ölén, kinek ne lenne kedve itt játszani? A másik ok a közönség összetétele volt: az est hivatalosan egy jazz rendezénysorozat keretében zajlott, így inkább idősebb, konzervatívabb zenehallgatókból állt össze a hallgatóság. Kíváncsi voltam, hogy egy ilyen környezetben is működik-e, és ha igen, hogyan hat az én zenei szellemiségem, nem utolsósorban azért, mert az ilyen jellegű koncertek jelentik az általános szemlélet szerint az elit, magasabb rendű szórakozást. Kíváncsi voltam, hogy én, aki ez az idióta sznob szemlélet szerint a vakondlyuktól egészen a Mennyek kapujáig teljesítek felkéréseket, hol helyezkedem el ilyen mércén. Nos, ez ilyen formában nem derült ki, mert a sok Apu és Anyu az est fejlődésével cseppet sem különbözött a fesztiválokon és klubokban megszokott fiatalabb, jó értelemben hangoskodó közönségétől. Azt hiszem, ennél többet nem is kaphattam volna visszajelzésként – ezt akarom minden egyes este adni. A leglényegesebb számomra nem is az, hogy tetszik-e a zeném, vagy sem, hanem az, hogy adjak ezzel valami többletet. Szeretem látni, amikor emberek önfeledtek lesznek a muzsikám hatására. Sokszor szinte látom magam előtt, ahogy a közönségem ledobja a civil maszkját, megszabadul a korlátaitól, és átadja magát a színtiszta áradó örömnek. Hogy a dalomnak örül-e, vagy csak szimplán a pillanatnak az engem nem is érdekel, de ha segítettem ezt kiváltani belőlük, akkor többet nem is kívánhatok előadóként.

 

Legyen így továbbra is, én ezen fogok igyekezni, például ezen a héten Pécsen, Kaposváron és Szombathelyen!