TEDdy Boy – 2011. december 15. «

Bocs, erőtlen szójáték a dalcím, amire hivatkozom, egy Paul McCartney szerzemény a szerző mélypontján, a legenda szerint még a Beatles is kidobta magából a számot (nem sokkal később magát Paul-t is…).

Szóval a cím arra vonatkoik, hogy ebben a blogbejegyzésben a TEDxY@Budapest konferenciával kapcsolatos tapasztalataimat, élményeimet szeretném veletek megosztani.

Ezen a konferencián a melldöngető kampány szerint Magyarország legtehetségesebb, legkreatívabb fiataljai gyűlnek össze igen széles tevékenységi körből, hogy rövid, interaktív, szórakoztató előadások során megosszák a közönséggel eredményeiket, sikerük útját, és ezzel voltaképp inspirációt adjanak át.

Érdekes fogalmakkal dobálózunk itt: inspiráció, kreativitás, tehetség. Olyan ajándékok ezek, amelyekre általában a közszemlélet úgy tekint, mint valami ritka kiváltság, ami csak egy szűk kisebbségnek adatik meg, és ettől magasabb szinten képesek élni az életüket. Ez persze nem így van, ezért is szól voltaképp civileknek a megmozdulás.

Személy szerint én csodákat láttam ott, olyan emberektől, akiknek marhára nem érdekelt a munkája korábban. Volt, aki valóban csak kiesett a látómezőmből, de olyan is akadt, akinek a tevékenységét szimplán buzgó öntetszelgésnek ítéltem meg előzetesen, de idővel azt kellett látnom, hogy minden előadót összefog egy fajta megfoghatatlan hozzállás. De mi is ez?

Lényegében én arra jöttem rá, hogy nincs különbség kreativitás és kreativitás között. Mindegy, hogy művész, vagy sportoló, informatikus, vagy a közember számára teljesen érthetetlen dologgal foglalkozó valaki vagy, a kreativitás, az ötleteid megvalósítására való igény és munkád iránti szenvedély mindenki esetében egy és ugyanaz az állapot.

Az én szakmámat a művészetek közé sorolják, én művész vagyok. Ez annyira jól hangzik, hogy már-már fennhéjazásnak érzem, amikor erről beszélek, de az a helyzet, hogy művész semmi egyebet nem jelent, mint egy ugyanolyan foglalkozást, mint a postás, vagy az asztalos. Az, hogy csodát képesek alkotni a művészek, hogy örömöt tudnak vinni az emberek életébe, hogy hatnak a világra, nem azért van, mert művészi gondolataik vannak, ugyanis ilyen nincs. A hatás egyedül a kreativitásnak köszönhető, ezt meg tudjuk jól, hogy nem kizárólag a művészek saját nyelve.

Nézve ezeket a kortárs srácokat, nekem sokkal inkább az volt csoda, amit ők művelnek, a saját szakterületem sokkal kevésbé inspirált. Nem azt mondom, hogy nem tudok csodaként tekinteni bármilyen zenére (ha valaha így lesz, akkor teszem le örökre a lantot), de megvan az a tudásanyag a fejemben, hogy ha akarom, meg tudom fejteni a varázslat receptjét. Az én agyam erre van kinevelve, beállva.

Azonban itt azt láttam, hogy legyen szó bármiről, a hozzállás, a gondolkodás és a szenvedély teljesen ugyanaz, csak a tárgy más. Valóban varázslatként élem meg, mikor látok egy freestyle focistát bemutatót tartani (noha az is varázslat lenne, ha én egyszer is eltalálnék egy felém guruló labdát…), vagy ha korombeli, vagy akár fiatalabb emberektől hallok innovatív ötleteket építészetben, gyermeknevelésben, vállalkozásstratégiákban.

De nem ettől tanulságos számomra a dolog. Nem úgy mentem haza, hogy mostmár tudom, hogy hogyan kell eltalálni azt a kurva labdát, hogyan lehet sikeresebb a Petruska András Produkciós Iroda, székhelyéül pedig hogyan építhetem meg én a saját passzív házamat… nem. A lényeg számomra a habitusban rejlik. Tök mindegy, miről van szó, ha szeretettel csinálsz valamit, és tudod is, hogy miért, akkor meg tudod osztani másokkal. Én mindig is úgy működtem, hogy ha másoknál valami pozitívat láttam, azonnal magamba szívtam, és szinte együtt éltem vele. Sosem fájt azt érezni, hogy valaki előrébb van, mint én, mert azt éreztem, hogy ha ő is ugyanolyan emberalapanyag, mint én, akkor én magam is el tudok jutni arra a szintre, ahol ő van. Az ilyen dolgok mindig hihetetlen erőt adnak! Már a szenvedély is ragályos, más céltudatossága engem is arra int, hogy fókuszáljak jobban a dolgaimra. És ebben egyébként nem feltétlenül a zenélésre gondolok, hanem úgy általában az életemre. Akítv, sikeres emberek gyűltek itt össze, akikben olyan mértékű pozitív energia van, hogy ha egy szót se szóltak volna, már akkor is “tápláló” lett volna velük egy légtérben tartózkodni. Óriási szükség van az ilyen megmozdulásokra egy olyan országban, ahol gyakrabban találkozunk önbizalomhiánnyal és depresszióval, semmint egészséges önértékeléssel.

A konferencia egyébként már csak azért is esett különösen jól, mert ez volt az utolsó kötelességem egy 3-4 hónapon át tartó a kellemesnél egy fokkal intenzívebb, szinte szünet nélküli stúdiózásnak, koncertezésnek, és sajnos pont a kreatív energiáim kezdtek lemerülni a nyomás alatt. Utolsó utáni tartalékaimat mozgósítottam a TED-re, és ha nem is várt rám azonnali megkönnyebbülés, végre lett időm spontánul szervezni az életemet, a “felépülésben” pedig a lehető legegészségesebben hatott az, hogy sok pozitív gondolkodású új embert ismerhettem meg.

Hogy keretbe is foglaljuk a dolgot, még egy bekezdés arról, hogyan lazítok az utóbbi időben. Egy héttel a TED után már Paul McCartney koncertjén örültem a fejemnek. Immáron harmadszorra láthattam őt életem során, és a hatás nem változik. Vannak precízebb, a 21. századi szívemhez közelebb álló zenék, meg talán az ő korosztályából is van néhány előadó, aki frissebb lélek, de őt látni és hallani személyesen mindig valamitől más, valamitől több, mint egy átlagos jó koncert. Mert AZ az ember játssza AZOKAT a dalokat, amiken még én, egy jóval későbbi nemzedék tagja is felnőtt, s az én életemnek, emlékeimnek is részét képezi ennek az embernek a munkássága. Valamit nagyon tudtak ezek négyen, a kreativitás géniuszai voltak, az inspiráció átadást felsőfokon űzték!