Persze ez így pongyola megfogalmazás, a pihenést választottam szándékosan. A pihenést, amit az elmúlt két évben csak szórványosan tettem, hol egy-két hetes nyaralások formájában, vagy a koncertek ritkításával – ez utóbbi időszak álatában gyakorlással, új dalok készítésével telt, nem valódi felfrissüléssel. Most jött el az, hogy addig nem érdekel a biznisz, ameddig nem szívódik fel az agyamban az elmúlt két év minden pozitív és negatív terhe, és nem érzem újra azt, hogy tiszta lappal indulnék. Ha mindezt elérem, akkor jön el újra az a pont, amikor exhibicionizmustól vezérelve fogom a kezembe venni újra a hangszert, és elkezdem gyakorolni az új dalokat, addig nem (Hogy mennyire nem, idén még nem is volt gitár a kezemben, szerintem a legutolsó karácsonyi koncert óta sem).

Viszont ha akarnék, most akkor se tudnék nagyon zenélni, hiszen ebben a pihenős periódusban mást is bevállaltam. Év elején voltaképp azt fogadtam meg, hogy ebben az évben kitisztítom a lelkemet és a testemet azokból a betegségekből, amik bennük lappangnak, és elejét veszem annak, hogy később megőrüljek, vagy komolyabban megbetegedjem. Nem tudom, hogy ez egyéni ötlet-e, vagy az univerzum sugallta-e – a 2012-es világvégét sokan nem valami fatális dolognak értelmezik, hanem egy mindenkit érintő megtisztulásnak. Engem ez az egész hidegen hagy, de mint sztori tetszik.

Szóval az imént leírt hangzatos lelki tisztulásomat, végülis azzal kezdtem, hogy nagyon is a földön maradva kés alá feküdtem. Jóformán még be se köszöntött ’12, engem már toltak be a műtőbe, hogy a világvégét egyenes orrsövénnyel érhessem meg, hadd érezzem egyszer mindkét orrcsatornámból az élet (vagy a halál?) illatát!

Bármennyire hihetetlenül hangzik is, a műtét lehetőségét is a rock and roll hozta, ugyanis ősszel egy fülorrgégész konferenciára hívtak játszani. Ez a kapcsolat épp jókor jött, mert pont akkoriban kezdett el nagyon elegem lenni az orromból. Hogy baloldalra alig kapok levegőt, hogy éneklés közben (míg ti élvezitek a bulit) én majdnem megfulladok… Igazából ennél több panaszom szerencsére nem volt. Nem horkoltam, nem volt soha arcüreggyulladásom, csak éppen levegőm se.

Alapvetően egy részem évekig tiltakozott a műtéti beavatkozás ellen, mert milyen dolog már, hogy az istentől kapott ajándékot te csak úgy fogod, és mintegy szembe menve a természettel átépítteted?! Úgy gondolom, hogy belülről, lélekfejlődéssel bármilyen fizikai problémát meg lehet oldani, de szerintem ez egy nagyon hosszú, misztikus út, én pedig légzési szempontból erre jelenleg nem érek rá. Így döntöttem végül a műtét mellett, de hogy kiben bízhatok annyira, hogy lazán megenegedem, hogy elaltasson, majd leszerelje a fejemet és visszategye a helyére, még kérdés volt számomra.

Itt jött be a képbe ez a nemzetközi orvoskonferencia, ahova játszani hívtak. (Azt, hogy Andris félve az újabb szokatlan környezettől kétségekkel játszott, majd sikere lett, és nagyon barátian fogadta a sok-sok doktor bácsi, most hagyjuk… így van, de rájöttem, hogy állandóan ilyenekről írok minden esetben.) Az előadásom után, sokukkal beszélgettem, kérdezgettek a zenéről, az utamról – megvolt a közös szál, hiszen az orvos is legalább annyira elhivatottságból választja a munkáját, mint a muzsikus. Én igyekeztem a saját érdeklődésemet visszafogni, mert az a helyzet, hogy olyan örömmel tudok hallgatni nyílt sebekben gazdag és vérben ázó történeteket, hogy az már gyanús, de csak-csak kibukott belőlem az, hogy ha már itt fülészek, gégészek és orrászok vannak, akkor kérem, én innen nem megyek úgy el, hogy legalább valami biztatót ne mondanának a jövőmre nézve!

A jövőm végül január 5-ig lett biztos, ez a nap lett kijelölve, hogy az egyik vidéki nagyváros főorvosa is bemutassa nekem a szaktudását, ha már én is produkáltam magam őelőtte…

Azt mondták, nem kell izgulni, egyszerű kis varrattechnika, az alsó orrsövény porcot egyenesítik csak ki, szinte olyan kockázatmentes, hogy akár én is megcsinálhatom otthon a tükör előtt, de ha javasolhatják, azért mégiscsak fáradjak be, és altatásban egyszerűbb lesz a dolog…

Ezen megnyugtató szavak hatására szerintem nincs az a beteg, aki ne arra gondolna elsőként, hogy az életben többet nem kel fel az altatásból, de hát állítsuk szembe a pesszimizmusunkat a száraz tényekkel: alig hallani balul elsült rutinműtétekről (kivéve a híradóban; ott csak ilyenről hallani), az esélye kisebb, mint annak, hogy az autópályán, vagy a repülőn baleset ér.

Így végülis optimistán, félelmet nem ismerve regisztráltam be a kórházba, és ez az érzésem így is maradt az első 5 percben. Ekkor töltöttem ki ugyanis az érkezéssel kapcsolatos információkat, majd jött a következő sor: MEGHALT: … évhónapnapóraperc. Megértően közölte velem az asszisztens, hogy ezt a sort nem nekem kell kitölteni (hát persze!), és felhívta a figyelmem egy, a halálozási adatoknál lényegesen kisebb (fő az optimizmus) ‘Elbocsátva’ mezőre. Ezt követően délután olyan élményben volt részem, amire soha nem számítottam volna egy kórháztól: kiengedtek várost nézni és még moziba is elmentem! Eddig nagyon jól alakult az orrműtétem!

A másnap volt igazán izgalmas, már hajnalban elkezdtek előkészíteni az akcióhoz (Ezen a ponton komolyan elgondolkodtam azon, hogy a kórházi műtős pizsama jó fellépő ruha lenne-e, vagy Lady Gaga már ezt is lenyúlta?!). Félni nem féltem, mert voltaképpen az altatás miatt én teljes mértékben lemaradok az egész buliról, de pont ez volt számomra fura. Tiltakozott az ellen az elmém, hogy ha éber vagyok, és figyelem, mi történik körülöttem, akkor hogy lehet, hogy egy szertől elalszom majd. Hát mondhatom, nem volt nagyon időm gondolkodni ezen… Rám kapcsoltak mindenféle drótot, hallottam a szívmonitort (ez nagyon menő, pont, mint a filmekben!), a kép egyre homályosabb lett, megjelent Greene doktor (vagy Brinkmann professzor?), és a következő snitt, hogy az őrzőben ébredek, és érzem, hogy elég rendesen beverték a képemet. Korábban sem tagadtam, hogy olykor nagy az arcom, de ennyire?

(Én úgy emlékszem,) Elég hamar kijózanodtam, és kis fájdalomcsillapító segítségével már jól is éreztem magam. Persze a betamponozott, négyszeresére duzzadt orromból ömlött a vér és a szívárvány különböző színeiben pompázó latyak, és a számon vett levegő ellen nem picit tiltakozott a szervezetem, de a lényeg, hogy túl voltam rajta.

Kórházban csak gyerekként voltam azelőtt pár napot, így nem volt semmilyen emlékem, de azért mégiscsak egy negatív helyként tartjuk számon, ahol vagy szenvedünk, vagy meghalunk (plusz negatív adalék amiket a hírekből ismerünk: a kórházak állapota és a dolgozók hozzáállása…). Nos, hadd írjam még azt is le, hogy amennyiben kórházra mondhat ilyet az ember, én jól éreztem magam. Az ápolókból, orvosokból olyan figyelem és megnyugtatás áradt, hogy minden maradék félelmem elszállt a műtét előtt, munkamoráljuk pedig azt a szenvedélyt és tenni akarást tükrözi számomra, amit a saját, “becstelen” szakmámban látok. Nem akarok itt propagandázni, de rég csalódtam ilyen kellemesen intézményben! Még azt is mondták, hogy jöjjek máskor is…

Másnap már haza is engedtek, azóta pedig percről percre javul az állapotom, noha a teljes gyógyulás nagyon hosszú folyamat még. Már egy-egy pillanatra magához tér az orrom, és akkor áramlik ki-be a levegő, egyszerre a két csatornán, amik végre tágasak…

Nevessetek csak, amikor ezt olvassátok, de aki ezt nem élte meg 26 évig, annak ez hatalmas ajándék. Ja, és a hangom se fog megváltozni.

Megint lezárult egy év, ami sok tekintetben teljesen más volt, mint az előző. Azonban megint kellemesen elfáradtam, és megint félre kell tennem kicsit az egészet, hogy feltöltődjem, és új dolgokat alkossak.

Nagyon örülök, hogy idén is hasonló lelkesedéssel fogadtatok, mint előző évben, és tovább erősítettetek abban az eltántoríthatatlan szándékomban, hogy mindig egy lépcsőfokkal magasabb szinten űzhessem ezt a dolgot.

Igazán hálás vagyok nektek, hogy lehetővé tettétek számomra, hogy az X-faktor árnyékából mindkét lábammal kiléphessek, s bár nem elfeledve azt, hogy mégiscsak ott ismert meg nagyobb részetek, olyan újabb dalokat oszthattam meg veletek, amik kiütötték az alapértelmezett bulváros felhangokat, és végre nem a “srác a műsorból” lettem, hanem a “srác, akinek eljárunk a koncertjeire”.

És jó sok koncert közül választhattatok idén is! Volt nagy színpados, nagy hangerővel robbanó, volt egészen intim, kis közönséggel szinte beszélgető zsebkoncert, a helyszíneket illetően pedig az elit színháztól a hagyományos kis és nagy koncerttermeken át, szó szerint az Isten háta mögötti kváziszínpadokig, gondolok a sártengerre a Művészetek Völgyében. Valamitől szerencsére egész végig működött a dolog, aminek persze nagyon örülök.

Időközben elkészítettem a második EP-met, melyhez klip is készült. Utóbbiról nem is gondoltam, hogy ilyen sikere lesz! Sosem érdekelt igazán a zene vizuális megjelenítése, de már hálás vagyok a csapatnak, aki rávett, hogy csináljuk ezt meg, mert mint kdierült, benneteket viszont érdekel!

Mindez idő alatt pedig folyamatosan körvonalazódni kezdett a majdani első nagylemezem. Ez egy nyílt titok, már a legtöbb dal alapjai fel is lettek véve, sőt, suttyomban olykor egy-két számot élőben is leteszteltem, de ezzel kapcsolatban továbbra is szűkszavú leszek. Jobbnak látom nem elsietni a dolgot, így nem fog heteken belül a boltok polcain állni a lemez, de amikor eljön az ideje, ígérem, hangoskodni fogok róla!

Koncertezés, folyamatos dalszerzés, koncertezés, stúdiózás, koncertezés… Bevallom, év végére elfáradtam ebben, életemben először igazán mélyen. Nem is igazán fizikailag, hanem mentálisan. Nem panaszkodni akarok, hiszen ez egy mondhatni kötelező velejárója a folyamatos pörgésnek. Állandóan igyekszem újulni, hogy se én, se ti ne unjuk meg a dolgot, de egy idő után rájön az ember, hogy a dalok maguktól elfáradnak, a legnagyobb felfrissülést pedig a csöndtől kapjuk meg, nem a folyamatos gondolkodástól. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a jövő évet valóban pihenéssel kezdem, és csak szépen szokom vissza a színpadhoz.

Mindezek ellenére el nem fogok tűnni, továbbra is elértek a honlapon és a Facebook-on keresztül, így ha megosztanivalótok, kérdésetek van, írjatok bátran!

És akkor lássuk a száraz számadatokat:

Idén 112 koncertet adtam 35 különböző településen és megközelítőleg 121 dal szerepelt a repertoáromon.

A leggyakrabban meglátogatott város természetesen a főváros volt. A rendes, önálló estek mellett, kisebb fesztiválkoncertek és az élő zenével tartkított rádió-, tévészereplések összesen 53 alkalommal állítottak reflektorfénybe a szülővárosomban.

Második helyen 8 koncerttel Pécs áll, bár meg kell jegyezni, ide több alkalommal is zártkörű rendezvényre hívtak játszani. Harmadik helyen Szeged áll 5 koncerttel, így ha jól emlékszem, a toplista tavaly óta nem különösebben változott.

A repertoár viszont igen érdekes eredményeket hozott. Itt, főleg a feldolgozások miatt, nehéz konkrét számot mondani, mert rengetegszer fűztem egybe részleteket, szinte kényszeresen idézgettem bele egy-egy dalba, amit rokonítani tudtam egy másikkal. A teljes egészében lejátszott dalok számára, a táblázatkezelő 121-et mutatott.

Ebből 20 volt saját, és annak különösen örültem, hogy az arányuk elég magas. A feldolgozások nagyobb részét, egy-két kivételtől eltekintve nem játszottam túl sokat.

Összesen 1769 dalt játszottam el idén színpadon, ebből 794-szer szólalt meg saját szerzemény, és 975-ször feldolgozás.

A saját dalok listája:
Loveocalypse 94
Pepper Sounds 78
Lovers’ Babylon 74
Morning Prayer 74
Romeo’s Grave 72
Farewell Notes 62
Hole, Sweet Hole, Sweet Home 60
Mr Parsley’s 55
I Picture You 48
Tales 36
Ayawa Manu (a loop-os dal) 33
Old Lover Blues 20
DS (v. Get Happy – új dal) 19
H (új dal) 17
MJ (új dal) 15
TWINDT (új dal) 10
IB (új dal) 10
The Day When I Met Tommy 7
Christmas Is Comin’ 5
RIR (új dal) 5

A leggyakrabban játszott feldolgozások listája (a legalább 10-szer eljátszott dalok kerültek feltűntetésre):
Nine Pound Hammer (Merle Travis) 94
Quiet (accapella) (Paul Simon) 61
Beatles egyveleg (Day Tripper 57 When I’m Sixty-Four 48 She’s A Woman 43 Lady Madonna 36)
I Got Rhythm (standard) 57
Fekete Nő (standard) 44
Rain (The Beatles) 39
Jailhouse Rock (Elvis Presley) 38
Mystery Train (Sammy Davis Jr.) 28
Sounds of Silence (Simon and Garfunkel) 22
Straight To My Heart (Sting) 22
Moonlight In Vermont (standard) 20
Rip It Up / Ready Teddy (Little Richard) 19
Be-Bop-A-Lula (Gene Vincent) 17
Gone At Last (Paul Simon) 15
Lover Come Back To Me (standard) 14
Tábortűzi egyveleg 14
Hound Dog (?) 13
Blowin’ In The Wind (Bob Dylan) 12
Folsom Prison Blues (Johnny Cash) 12
That Was Your Mother (Paul Simon) 12
My Way Or The Highway (Steve Swindelli – Vote Richmon) 11
Graceland (Paul Simon) 10
Guitar Rag (Merle Travis) 10

A leggyakrabban előkerült idézetek, részletek:
Jimi Hendrix Medley – koncertek végén 56
Lewis and Clark (intro) (Tommy Emmanuel) – Loveocalypse felvezetőjeként 52
I’m So Glad (?) – Nine Pound Hammer-ben 49
I Was Brought To My Senses (accapella intro) (Sting) – többnyire koncertkezdésként 45
Green Thumb (Tommy Emmanuel) – Lovers’ Babylon-ban 39
Saturday Night’s All Right (Elton John) – koncertkezdésként 29
Gone At Last (accapella) (Paul Simon – Loveocalypse felvezetőjeként 24

Azon meg sem lepődtem, hogy a Loveocalypse a nyerő továbbra is (asszem tavaly is az volt), mert az azóta videoklippel is büszkélkedő Hole, Sweet Home-ot csak nyár környékén kezdtem el játszani, mint “húzódalt”, de az már számomra is megdöbbentő, hogy a Nine Pound Hammer-t is ugyanennyiszer vittem színpadra. Jól emlékszem, hogy tavaly az utolsó koncertem után megfogadtam, hogy soha többet nem játszom ezt a fingerpicking klasszikust, ennek ellenére az időutazó egyvleg részeként előkerült, majd külön is, mindig újraharmonizálva, frissítve, újabb zenei meglepetésekkel… Nos, a legutóbbi koncertkörutamban már nem szerepelt, és jövőre sem szándékozom elővenni, de kijelenthetek ilyet ezek után?

Az idézetek pedig amolyan színezőelemként jöttek mindig kapóra. Viszonylag nehezen kezdek koncerteket, olyan dal kell előre, ami lenyugtat. Ilyen szempontból nagyon jól jött a népdalszerű Sting-betét. Semmi másról nem szól, minthogy jó nagy levegőzéssel kieresztem a hangom, tulajdonképpen egyszerre lendültem bele és nyugodtam meg a bulik első perceiben. Ha pedig előre ki akartam magam tombolni, akkor mindenekelőtt gyorsan lezúztam az Elton John klasszikusból pár kört.A Loveocalypse-ot többféle módon is próbáltam felvezetni, mert nagyon pregnánsan kezdődik az eredeti dal, nehéz hirtelen beleugrani. Sokszor olyan érzés volt felvezető nélkül kezdeni, mintha rám rontana egy ormány nélküli elefánt. Semmi eleje, csak valami óriási formátlan izé.A Lovers’ Babylon-ban Tommy Emmanuel Green Thumb-jának idézése pedig sokkal organikusabban hatott a kezeimre, mintha a dal eredeti nyakatekert szólóját próbálgattam volna sikertelenül botladozva. Mindig megfogadtam, hogy megtanulom, de koncerteken így maradt. A srác, aki nem tudja eljátszani a saját dalait…

A koncerteket – ha nem időkorláttal bíró meghívásos dologról volt szó – igyekeztem másfél órásra belőni, és hangulattól függően húzni rá, vagy szedni belőle, hogy minél kerekebb egészet alkosson a jelenlévők számára. Ezt sosem az óramutatóban, hanem a számok mennyiségében néztem, ami sokszor volt félrevezető. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy melyik volt a leghosszabb koncertem, mert előfordult, hogy ugyanaz a 13-15 számos koncert péládul volt 70, máskor 95 perc is, de a játszott dalok mennyiségében az alábbi eredmények születtek:

24 dallal a Zalaszentgróti közönséget gyötörtem le leginkább szeptember 16-án. Ekkoriban elememben lehettem, mert előtte 8 nappal Szegeden 23-at játszottam. Igen meglepődtem, hogy 22 dallal lett a július 7-i tatai szereplés a harmadik, mert ezen kifejezetten vissza akartam fogni magam, annyira rosszul voltam (valahogy elaludtam, és nehezen ébredtem fel, vagy 5 töklassú dal kellett az elején, mire hangulatba kerültem).

Ami tavalyhoz képest változás, hogy nem tudok kiemelni igazán egy koncertet, se pozitív, se negatív értelemben. Ez elég szerencsés, mert ez azt jelenti, hogy mindenhol, nagyon kedvesen, lelkesen fogadtatok, és többnyire én is elvárt színvonalat hoztam saját magam számára. Sokkal kevésbé voltam feszélyezve, sokkal nyugodtabban álltam a színpadon, úgy érzem, öszetettebb terméket tudtam a kezetekbe adni.

Ha volt mégis valami kiemelkedő periódus a koncertezésben, az a Művészetek Völgye, és a legutóbbi, karácsonyi turné volt. Mindkét esetben úgy álltam neki a játéknak, hogy kiengedtem a gőzt, elfelejtettem a magamnak, szervezőknek, az elég heterogén összetételű közönségnek való megfelelési vágyat, és szinte flegmán álltam ki játszani, és szerencsére a visszajelzések is pozitívak maradtak. A jövőben ezt az érzést szeretném ebben a rohanós életformában megtartani.

Ha meg nagyon negatívkodnom kell, akkor az kifejezetten egy városra vonatkozik, ahol már többször jártam, de nem sikerült megszeretnem, sőt egyre nagyobb feszültséggel mentem játszani. Sajnos sem helyszín, sem infrastruktúra nincs arra, hogy bármilyen kultúra jól terjedjen ott, annak ellenére, hogy hangzatos címekkel ruházta fel magát ez a város. Mindazonáltal, nem zárok be magam előtt egyetlen kaput sem, és remélem, hogy az ottani közönséggel is találkozom a jövő évben, jobb körülmények között!

Ez most ciki, mert itt akarnám befejezni a mondókámat, de tényleg fikázással zárjam le ezt az évet?!

Habár ki tudja… lehet, hogy jó vérfrissítés lenne egy mindenbe belekötő, szörnyen negatív Petruska, de attól tartok, nem tudnék hiteles lenni ebben a szerepkörben…

Lényeg a lényeg: nagyon boldog, erőben és céljaitok megvalósításában gazdag új évet kívánok, és ha kedvetek úgy tartja, tartsatok velem 2012-ben is!

Tavaly is írtam e témában, hogy mit, arra nem emlékszem (soha nem olvasom vissza a blogjaimat), ám lévén, hogy sok mindenben nem változott a gondolkodásom, nem ígérem, hogy nem ismétlem magamat. De talán ez mégis csak egy olyan ünnep, aminél még a repetázás is adhat valamit… A Csendes éj dallama, a fenyőfa fényei, a megbocsátható giccsesség ugyanolyan szakrális számomra évről évre, noha már jócskán kiveszem magam a színfalak mögötti részből is (nem is a Jézuska hozza… mu-ha-ha!!!)

Mit jelent ma, a 21. században a karácsony? Tekinthetünk-e kizárólag úgy erre az ünnepre, hogy csak a meghittség, bennsőségesség és a gondtalanság uralja el a szívünket?

Bocs, de szerintem nem. Annak ellenére sem, hogy pontosan ezekre a dolgokra van most a legnagyobb szükség. Nem tisztem senki szájába rágni újra és újra azokat a közhelyeket, hogy politikai-gazdasági helyzet, elidegenedés, meg elanyagiasodott az ünnep, blablafuckyeah… de azért tagadhatatlanul ciki van, és szerintem akinek ezzel baja van, az első sorban magában kell, hogy keresse erre a megoldást.

Tavaly írtam egy karácsonyi dalt, de nem ünnepi jókedvből, hanem éppen ellenkezőleg: egy karácsonyi vásárban járva annyira elegem lett az emberek feszült, egymásra taposó agresszív tolongásából, hogy a pánikrohamot elkerülendő írtam ezt a dalt. Szörnyű volt azt látni, hogy a szeretet jegyében lökjük félre a másikat, inkább kötelességtudóan letudjuk az ezzel kapcsolatos feladatainkat, semmint örömmel teljesítenénk azt. Ahelyett, hogy valami pozitív erő összekötötte volna az embereket, mert mindannyian ugyanazért a jó célért tartózkodtak egy helyen, sokkal inkább áthatotta a másik iránt való gyűlölet, a pattanásig való feszültség és a minél gyorsabb siker érdekében, egymás eltaposása.

Ez volna a karácsony? – gondoltam magamban. Ha így van, akkor ez egy álszent összeesküvés, ami nem a szeretet, hanem éppen a gyűlölet ünnepe. Teljesen elment a kedvem, már szinte fát sem akartam állítani, amikor is egy másik aspektusból is elkezdtem a dolgon gondolkodni.

Ezek az emberek, akik felrúgják egymást, lényegében a szeretet egy abszurd formáját fejezik ki. Bármennyire zárkózunk el egymástól ebben a helyzetben, mindenki arra törekszik, hogy a szeretteinek a lehető legjobb legyen a karácsony, az egész ünnep pedig a legmeghittebb körülmények között teljen el. És megkockáztatom, az emberek 90%-a ilyenkor el is engedi a feszültséget, a gyűlöletet, és átadja magát a túlcsorduló szeretetnek.

De ez azért számomra mégiscsak furcsa. Én azt tapasztalom – és ugyanezt tanultam Buddhától Jézusig minden, akár egymásnak is feszülő nagy lélektől -, hogy a szeretet egy univerzális dolog. Nem pedig egy olyan dolog, amit lekorlátozhatsz néhány emberre az életedben, úgy, hogy a többiek közömbösek. Persze, mindenkinek megvan a maga “VIP-je”, fura is lenne nélkülük az élet, de én saját magamon azt vettem észre, hogy őket is csak úgy szerethetjük igazán, hogyha egy univerzális, időtlen, pozitív érzés van bennünk a nagy egész iránt.

Hogy ezt mélyen érezzük, arra a legalkalmasabb “gyakorlópálya” a karácsony. Mint említettem – és őszintén remélem, hogy nem tévedek -, úgy gondolom, hogy az emberek nagy része ilyenkor tényleg képes megnyitni a szívét, és boldoggá tudja tenni magának az ünnepet, és ezáltal – akár észreveszi, akár nem – fejlődik. Érdemes megfigyelni ezt az érzést, elmenteni magunkban, ráébredni, hogy hogyan lehet ezt máskor is elérni! Hiszen ez nemcsak minket tölt fel egy időre, hanem pozitív energiával másokra is tudunk hatni, igazán széppé tudjuk tenni egymás világát! Nem vallási hókuszpókusz ez, hanem gyakorlat, könnyed játék!

A karácsonyotok boldog lesz, én inkább azt kívánom, hogy az egész következő évetek is táplálkozzon ebből az erőből!

Szóval a cím arra vonatkoik, hogy ebben a blogbejegyzésben a TEDxY@Budapest konferenciával kapcsolatos tapasztalataimat, élményeimet szeretném veletek megosztani.

Ezen a konferencián a melldöngető kampány szerint Magyarország legtehetségesebb, legkreatívabb fiataljai gyűlnek össze igen széles tevékenységi körből, hogy rövid, interaktív, szórakoztató előadások során megosszák a közönséggel eredményeiket, sikerük útját, és ezzel voltaképp inspirációt adjanak át.

Érdekes fogalmakkal dobálózunk itt: inspiráció, kreativitás, tehetség. Olyan ajándékok ezek, amelyekre általában a közszemlélet úgy tekint, mint valami ritka kiváltság, ami csak egy szűk kisebbségnek adatik meg, és ettől magasabb szinten képesek élni az életüket. Ez persze nem így van, ezért is szól voltaképp civileknek a megmozdulás.

Személy szerint én csodákat láttam ott, olyan emberektől, akiknek marhára nem érdekelt a munkája korábban. Volt, aki valóban csak kiesett a látómezőmből, de olyan is akadt, akinek a tevékenységét szimplán buzgó öntetszelgésnek ítéltem meg előzetesen, de idővel azt kellett látnom, hogy minden előadót összefog egy fajta megfoghatatlan hozzállás. De mi is ez?

Lényegében én arra jöttem rá, hogy nincs különbség kreativitás és kreativitás között. Mindegy, hogy művész, vagy sportoló, informatikus, vagy a közember számára teljesen érthetetlen dologgal foglalkozó valaki vagy, a kreativitás, az ötleteid megvalósítására való igény és munkád iránti szenvedély mindenki esetében egy és ugyanaz az állapot.

Az én szakmámat a művészetek közé sorolják, én művész vagyok. Ez annyira jól hangzik, hogy már-már fennhéjazásnak érzem, amikor erről beszélek, de az a helyzet, hogy művész semmi egyebet nem jelent, mint egy ugyanolyan foglalkozást, mint a postás, vagy az asztalos. Az, hogy csodát képesek alkotni a művészek, hogy örömöt tudnak vinni az emberek életébe, hogy hatnak a világra, nem azért van, mert művészi gondolataik vannak, ugyanis ilyen nincs. A hatás egyedül a kreativitásnak köszönhető, ezt meg tudjuk jól, hogy nem kizárólag a művészek saját nyelve.

Nézve ezeket a kortárs srácokat, nekem sokkal inkább az volt csoda, amit ők művelnek, a saját szakterületem sokkal kevésbé inspirált. Nem azt mondom, hogy nem tudok csodaként tekinteni bármilyen zenére (ha valaha így lesz, akkor teszem le örökre a lantot), de megvan az a tudásanyag a fejemben, hogy ha akarom, meg tudom fejteni a varázslat receptjét. Az én agyam erre van kinevelve, beállva.

Azonban itt azt láttam, hogy legyen szó bármiről, a hozzállás, a gondolkodás és a szenvedély teljesen ugyanaz, csak a tárgy más. Valóban varázslatként élem meg, mikor látok egy freestyle focistát bemutatót tartani (noha az is varázslat lenne, ha én egyszer is eltalálnék egy felém guruló labdát…), vagy ha korombeli, vagy akár fiatalabb emberektől hallok innovatív ötleteket építészetben, gyermeknevelésben, vállalkozásstratégiákban.

De nem ettől tanulságos számomra a dolog. Nem úgy mentem haza, hogy mostmár tudom, hogy hogyan kell eltalálni azt a kurva labdát, hogyan lehet sikeresebb a Petruska András Produkciós Iroda, székhelyéül pedig hogyan építhetem meg én a saját passzív házamat… nem. A lényeg számomra a habitusban rejlik. Tök mindegy, miről van szó, ha szeretettel csinálsz valamit, és tudod is, hogy miért, akkor meg tudod osztani másokkal. Én mindig is úgy működtem, hogy ha másoknál valami pozitívat láttam, azonnal magamba szívtam, és szinte együtt éltem vele. Sosem fájt azt érezni, hogy valaki előrébb van, mint én, mert azt éreztem, hogy ha ő is ugyanolyan emberalapanyag, mint én, akkor én magam is el tudok jutni arra a szintre, ahol ő van. Az ilyen dolgok mindig hihetetlen erőt adnak! Már a szenvedély is ragályos, más céltudatossága engem is arra int, hogy fókuszáljak jobban a dolgaimra. És ebben egyébként nem feltétlenül a zenélésre gondolok, hanem úgy általában az életemre. Akítv, sikeres emberek gyűltek itt össze, akikben olyan mértékű pozitív energia van, hogy ha egy szót se szóltak volna, már akkor is “tápláló” lett volna velük egy légtérben tartózkodni. Óriási szükség van az ilyen megmozdulásokra egy olyan országban, ahol gyakrabban találkozunk önbizalomhiánnyal és depresszióval, semmint egészséges önértékeléssel.

A konferencia egyébként már csak azért is esett különösen jól, mert ez volt az utolsó kötelességem egy 3-4 hónapon át tartó a kellemesnél egy fokkal intenzívebb, szinte szünet nélküli stúdiózásnak, koncertezésnek, és sajnos pont a kreatív energiáim kezdtek lemerülni a nyomás alatt. Utolsó utáni tartalékaimat mozgósítottam a TED-re, és ha nem is várt rám azonnali megkönnyebbülés, végre lett időm spontánul szervezni az életemet, a “felépülésben” pedig a lehető legegészségesebben hatott az, hogy sok pozitív gondolkodású új embert ismerhettem meg.

Hogy keretbe is foglaljuk a dolgot, még egy bekezdés arról, hogyan lazítok az utóbbi időben. Egy héttel a TED után már Paul McCartney koncertjén örültem a fejemnek. Immáron harmadszorra láthattam őt életem során, és a hatás nem változik. Vannak precízebb, a 21. századi szívemhez közelebb álló zenék, meg talán az ő korosztályából is van néhány előadó, aki frissebb lélek, de őt látni és hallani személyesen mindig valamitől más, valamitől több, mint egy átlagos jó koncert. Mert AZ az ember játssza AZOKAT a dalokat, amiken még én, egy jóval későbbi nemzedék tagja is felnőtt, s az én életemnek, emlékeimnek is részét képezi ennek az embernek a munkássága. Valamit nagyon tudtak ezek négyen, a kreativitás géniuszai voltak, az inspiráció átadást felsőfokon űzték!

Ja, és a Teddy Boy-t hál’ istennek nem játsztotta…

A lemez címe magyarul annyit tesz: Még egy kis leltározás – és valóban, afféle kiegészítéseként a Loveocalpyse-nak, az elmúlt másfél-két évben műsoron tartott szerzeményeim most már elérhetőek felvételen is bárki számára. Míg az előd mind hangulatában, mind hangszerelésében eltér a koncerteken megszokott zenei világtól, ezúttal arra törekedtem, hogy sokkal inkább az élő bulik közvetlensége legyen megragadva. Természetesen a soksávos stúdiózás lehetőséget adott némi kísérletezésre (például, hogy végigdoboljak egy-egy dalt a gitáron) de ezúttal egy-két apró kivételtől eltekintve csak és kizárólag gitár és ének szerepel a lemezen.

A felvételek most otthon készültek, és nem határidőre, hanem akkor dolgoztam vele, amikor épp kedvem és időm volt ilyesmivel foglalkozni, ettől minden képpen jobban éreztem magam a számok rögzítése közben.

Íme egy kis háttér, kulisszatitkok a dalokról:

Hole, Sweet Hole, Sweet Home

Ezt a dalt, prózai módon, egy négyeshatos villamoson való utazás inspirálta. Éppen valamit körmöltem a jegyzetfüzetembe (valamit mindig írogatok), amikor a Blaha Lujza téren megszólalt Hegyi Barbara ékes angolsággal, hogy „You can change to metro line 2”. Ez tovább visszhangzott a fejemben, annyira, hogy már szinte zeneként hallottam magamban. Nem kellett sokat gondolkodnom, máris figyelmeztettek, hogy „the air-conditioning is operation”. Oké, gondoltam, ebből lehet valami szöveg! Mitán megtaláltam a rímeket, vett az egész egy szürreális fordulatot, és úgy döntöttem két vakondról fog szólni a dal. Legjobb tudomásom szerint a vakond egy olyan állat, ami iszonyatosan mohó életet él, mindent, amit talál, elviszi és beteszi az éléskamrájába, hogy majd téln ne kelljen semmit se csinálnia, csak kényelmesen zabálnia, jóformán learatnia a munkája gyümölcsét. Arra gondoltam, hogy mi emberek, mennyire hasonlóképpen tudunk gondolkodni, csak a mi esetünkben ez a mohóság az intellektusunk bővítésére, majd annak megfelelő használatára vonatkozik. Kézikönyvek (értékesek és ostobák) sora segít nekünk a biztos (!) szerelemben, karrierben, és egyéb fontos dolgokban, ami szép és jó, de nevetnem kell, ha abba gondolok bele, olvasok, tanulok, becsukom a könyvet, kikecmergek a lakásból és meghódítom a világot! Ha nem is szó szerint, gondolkodtam már így, és szerintetek sikerrel jártam? Naná, hogy nem! Ebben a történetben pedig az író saját megkeseredettségét (nyugi, csak viccelek!) kitölti vakond főhősén, akit verszakokon át szívat, de a történet végül egy jó kövér tonikai dúrban, happy end-del zárul.

Pepper Sounds (Psychedelically Recycled)

A legelső dal, amit megírtam az egyszemélyes projektem számára, és egyben az első hagyományos „bumm-csikk” fingerpicking technikát felvonultató szerzeményem. 2009 szent estéjén, pontosabban szent délutánján írtam. Az estére már minden kész volt, viszont még világos volt, senki nem akart még ünnepelni a meghitt sötétség hiányában. Így én bezárkóztam egy kicsit a régi szobámba, és pengettem kicsit. Valószínűeg összevissza klimpíroztam, és közben csak az ajándékomon törtem a fejem. Nem várt nagy meglepetés, tudtam, hogy a Beatles frissen megjelent újramasterelt teljes életművét kapom (ha jól emlékszem én is vettem meg hónapokkal korábban), ami azért volt érdekes, mert bármennyire az ő zenéjükön nőttem fel, egy darab lemezem sem volt tőlük, csak másolt kazetták, és hallgathatatlan minőségű mp3-mak. Éppen ezért egy ideje már csak az emlékeimben éltek a szeretett dalok, nem is volt gyomrom hallgatni őket. Tehát volt miért várni a Jézuskát, ezúttal volt okom igen csak materiális gondolatokkal ünnepelni…

Ilyen gondolatokkal ténfergett a kezem a fogólapon, amikor valami egész jó kijött. Talán nem véletlenül, de legjobban a Beatles Sexy Sadie, és Fixing a Hole című valamint az egész Bors Őrmestert inspiráló Pet Sounds című Beach Boys lemez dalaira emlékezetett ez a friss ötlet, így elhatároztam, a zenekar előtti tisztelgés lesz ez a dalom.

A szöveget rá egy héttel, szilveszer estéjén fejeztem be, el is késtünk emiatt a buliból, ahova igen jó hangulatban érkeztem, nagyon feldobott, hogy megírtam az első egyszemélyes dalomat. Éjfélkor mondtam is a többieknek, hogy ez egy fontos év lesz. Nem az lett?

Morning Prayer

Bár a Pepper az első, amit tudatosan egy személyre írtam, a repertoáromon tartok néhány korábbi dalt is, ami a 2006-08 között működő Impress nevű formációm műsorán szerepelt. A Romeo’s Grave, a Tales és az Ayawa Manu (a loop-os dal) mellett ez is közéjük tartozik, és eredetileg azzal a szándékkal írtam, hogy amolyan koncert felvezető legyen. Robert Zemeckis filmrendező képi világát próbáltam zenébe önteni – ahogy az átfogó távoli pontból egy pillanat alatt személyessé varázsolja a látóteret – és eredetileg egy sokkal hosszabb, még egy gyors részt is magába foglaló miniszvit lett volna. Azonban már az Impress-szel is „csak” ebben a hosszúságban játszottuk, szerintem bőven elég is. Igazából az egyszemélyes játszások során érett be, ekkor lett Reggeli ima a címe a profán Intorduction helyett, és én is csak a ti visszajelzéseitek alapján kezdtem el komolyan venni. Remélem tetszik majd nektek felvételen is.

Lovers’ Babylon

A kedvenc dalom a repertoáromon a Moonlight In Vermont volt mindig is, habár nem szeretem játszani túlságosan. Mindig is büszke voltam arra, hogy bonyolult, és emiatt kifejező akkordokat használok benne, de a dal mégsem öncélú, hanem megmarad a pop közérthető kategóriáján belül. A büszkeségem azonban nem hagyott nyugodni, zavart, hogy nem az én szerzeményem. Így idén januárban megírtam ezt a dalt, ami talán ritmusában sokkal pörgősebb a Vermont-nál, de harmóniáiban közel áll hozzá.

A szövegével, mely szintén villamoson született, sokat vacakoltam. Tudtam, hogy hol kell a dal címének elhangzania, és refrén hiányában ennek egyetlen szóösszetételnek, vagy mondatnak kellett lennie. Az egész szöveg már megvolt, csak ez hiányzott. El is raktam a jegyzetfüzetemet, és minden indok nélkül a Tüke Zoo Babylon Bound című számát kezdtem el dúdolni. Ez a Babylon dolog beflash-elt, és jó metaforának tartottam, így lett ez a címe.

Sosem kaptam a közönségtől visszajelzéseket, amelyek egyáltalán bármilyen irányban emlegetnék ezt a dalt, de ez igazából nem zavar – egyrészt az előadó sosem azt kedveli a műsorából, amit a közönsége is, másrészt kapok én tőletek elég kedvességet másért is

Farewell Notes

Egy este két barátommal adtam egy sebtében megszervezett, rögtönzött koncertet. Mivel a két társam a színpadon találkozott egymással életükben először, nagyon egyszerű dalokat játszottunk. Mikor egyszer csak előkerült az Olympics Well című régi slágere, arra gondoltam, hogy a fenébe is a sok Moonlight in Vermont-os „szép” akkordokkal, az egyszerű a nagyszerű, én is akarok magamnak egy olyan dalt, amit elővehetek, ha bárkivel jammelni szeretnék, ne feldolgozást kelljen játszani. A Farewell Notes úgy keletkezett, hogy a fent említett dalt egész egyszerűen elkezdtem más szöveggel énekelni. Másnap – na, ki nem találjátok, hol – a villamoson fejben letisztítottam magamban az előző esti ötleteket, átvariáltam az akkordokat, és kész is volt ez a dal. Kb. másfél villamos megálló alatt – nem érdemelt többet, de nem is kell mindig mindent olyan komolyan venni!

Ezen a felvételen Temesvári Bence barátom hegedült, szerintem nagyszerűen!

Christmas Is Comin’

Ez a dal főként nem is a karácsonyról szól, hanem arról, hogy mizantróp vagyok. Legutóbb karácsonykor én sem tudtam kikerülni a plázákat, de 5 perc után a pániktól vezérelve már újra az utcán voltam. Ekkor gyorsan papírt és tollat ragadtam (basszus, ezt nem hiszem el: a villamosmegállóban…), és gyorsan kiköpködtem magamból az ellenérzéseimet. Persze nem ez lett a kész szöveg, az még váratott magára, ahogy a teljes dal befejezése is. Érdekes, hogy mindezek ellenére elkezdtem felvenni valamit, ami majd testet ölt. Álszenteskedő, sunyi dalt akartam írni, amiben a közhelyes száncsengőt elnyomja a nagyon is földi, kemény diszkóritmus. Semmit sem tudtam, mit akarok, amikor áthívtam Markos Miki barátomat, hogy játsszon fel mindenféle csörgő-zörgő dolgot, kizárólag metronómra, nem is a zenére. Végül addig szerkesztgettem, vagdostam a ritmus és a zenei alapot, míg jó két hét alatt testet öltött a dal. Ez volt életem eddigi legjobb stúdiózása. Nagyon laza volt, szinte végig a sötétben tapogatóztam, olyan volt, mintha valami puzzle-t játszanék. Élveztem, hogy míg a természetességet jelképező akusztikus hangszerek szólnak a felvételen, én magam úgy tologattam, rakosgattam a hangokat, mintha elektronikus zene készülne.

Időközben a szöveg is letisztult, rá kellett jönnöm, hogy azok, akik felrúgtak a plázákban, a saját hozzátartozóik iránti szeretetből „nyomultak” olyan hevesen. Biztos vagyok benne, hogy meghitten élték meg az ünnepeket, éppen ezért én a dalban nem is boldog karácsonyt kívánok, hanem azt, hogy ezt a meghittséget egész évre örökítsék át (és akkor hátha nem rúgnak fel jövőre)!

Remélem ez a lemez is elnyeri a tetszéseteket, én magam nagyon örülök, hogy végre a rendelkezésetekre bocsáthatom (ne felejtsetek el regisztrálni a honlapom hírlevelére, amiben megkapjátok ingyen az egészet)! Ez egy kis leltározás az elmúlt két év terméseiből, és talán lezárása is ennek a korszaknak. Jövőre ugyanis nyílt titok, hogy nagy meglepetéssel készülök!

Mi a jó zene? Válaszolj néhány mondatban erre az egyszerű, mégis frappáns és nehezen megválaszolható kérdésre. Azóta töröm a fejem a megfelelő válaszon, mióta a Kőbányai Zenei Stúdióban töltött legelső napomon Faragó Béla tanár úr, kortárs zeneszerző feltette nekünk, zenészpalántáknak ezt a kérdést.

A jó zenét ne úgy értsük, mint az a zene, ami tetszik nekünk, hanem, mint objektív fogalmat! Én például ki nem állhatom a Nickelback-et, de rossznak nem mondanám, a dalok ki vannak találva, sokan szeretik, nyilván nem véletlenül. Attól, mert engem nem fog meg, még nem lesz kevésbé jó. Mások Sting-et tartják kimértnek, és unalmasnak. Nekem, ha csupán egyetlen albumom lenne tőle, azt is kiemelt helyen tartanám a polcomon.

Ilyen kényes kérdések esetén a zenészekkel különösen vigyázni kell, külön állatfaj vagyunk, hiszen a saját szakterületünk megítéléséről van szó. Mivel belülről látom és értelmezem a zenét, a legtöbb esetben egyszerűen nem tudok a laikusok bölcs hozzáállásával gondolkodni, vagyis csakis a muzsika által kiváltott emberi érzésekre koncentrálni. Pedig próbálok. Egyrészt, mert a zenémet nem a hozáértőknek szánom elsősorban, hanem bárkinek, így a tiszteletbeli „bárki” szemszögéből is figyelnem kell a portékámat. Másrészt pedig én magam is szeretek visszatérni a bölcsőhöz, ahhoz a gyermeki lelkesedéshez, amikor még tiszta lappal csak ámultam-bámultam a csodálatos muzsikákat hallgatva – lehetett az bármi, a rejtélyes varázslat mindig ott volt.

Úgy érzem, az élet ezen területére is igaz, hogy minél mélyebbre ássuk magunkat a zene tudományában, önkéntelenül valamiéle sznobizmusra szert teszünk. Ilyenkor már a fej, vagyis az intellektus dominál a tiszta érzelmek helyett, és ez véleményem szerint pont a lényeget tudja megölni.

Melyik oldalról közelítsünk tehát a jó, mint etalon fele? Az intellektus felől? Ott van Bobby McFerrin, jobb énekes talán nincs is a Földön nála, szélesebb tárházát a hangoknak senki nem képes megszólaltatni. Katarzisélmény hallgatni, éppen azért, mert egyszerűen mindent tud az egészről, hatalmas a kifejezéskészlete, így az érzelmeinkre is mélyen hat, nem vitás, hogy a szándék célba ér. Ilyen formán nem is lehet ennyire fekete-fehéren különbséget tenni fej és szív között.

A másik oldalról említsük meg Cseh Tamást. Egyetlen tiszta hang se hagyta el a torkát és a gitárját egész életében, mégis több generációra gyakorolt mélyebb hatást, mint bárki más a hazai zeneiparban. Én Cseh Tamást személy szerint pont a tökéletlensége miatt szeretem, számomra tökéletesen összhangban van a remek szövegekkel az, ahogyan ő mindezt előadja. Nem mondom, hogy más formában, „szépen” előadva nem lehetne ugyanúgy hiteles, de az ő zenéjét hallgatva nincsen semmiféle hiányérzetem, jó úgy, ahogy van. Az emberi érzések tökéletelenek, a művészi alkotások többsége az emberi tökéletlenségről szól, miért kéne tökéletesen kifejeznünk azt?

Egy másik aspektus.

Sokszor hallom azt a savanyú gondolkodást, miszerint a tömegekhez csak a mulatós, diszkó, jobb esetben Megasztár és X-fucktor jut el, és az ezt fogyasztók fülei már annyira hozzászoktak a lebutított zenékhez, hogy a szofisztikáltabb, zeneileg érdekesebb megoldások már kimerítőek, fárasztóak számukra, így nem találnak benne semmi olyat, ami hatna rájuk érzelmileg is, ez pedig hoszútávon az igényesbb zenék halálához vezet. Talán ennek az igazságát nehéz megkérdőjelezni, de ez mégiscsak egy fasisztoid hozzáállás – hogy jön bárki ahhoz, hogy bírálja egy másik ember személyes ízlését?! Jómagam mindig akkor kerülök zavarba ettől a gondolattól, amikor valami ócska hakniban látom örülni az embereket egy playback mulatós dal hallatán. Szeretem nézni, ahogy őszintén örülnek az emberek (és most nem a falunapokon kötelezően megjelenő részeg handbandázó all-generation csoportosulásokra gondolok). Látom, hogy élmény számukra, amit akár egy hitvány előadásról kapnak. Sokszor elég egy régi, ismert sláger akármilyen pocsék előadása, közösségi élmény születik belőle. Akkor hogy is van ez?

A világot persze az én gondolataim nem fogják és nem is akarják megváltani (haha, leginkább ameddig falunapra helyettem Nyünyőkét és a Szimpi-szintit hívják…:), főleg, hogy én magam sem tudom könnyen eldönteni, hogy számomra mi a jó zene. Mint gyakorló muzsikus, természetesen meg vagyok arról győződve, hogy értékes és jó zenéket hallgatok, és ebből inspirálódva azon igyekszem, hogy az én produkcióm is hasonló színvonalú legyen (egyébként meg mindenki ezt mondja magáról).

Ezzel szemben az én kemény fejem is meg tud lágyulni egészen lehetetlen szituációkban. A minap például voltam egy dohos pincében, ahol egy ötvenesekből álló zenekar játszott kötelező felolgozásokat, nem annyira ügyesen, mint amennyire lelkesen. Az énekesnőjük nagyon kedves barátom, jócskán negyven felett volt, mikor kitalálta, hogy megtanul énekelni. Mivel az ének egy olyan hangszer, ahol a tudás mellett a személyiségünket, lelküket is rendbe kell tenni a siker érdekében, a hölgynek – lévén, hogy az exhibicionizmus csírája is halálos ellensége volt – komoly belső küzdelmekkel teli évek kellettek, míg úgy állt ki a színpadra, hogy azt valóban örömmel tette (nem mellesleg, tiszta hanggal). Ismerve ezt a hátteret, látva őt lelazulva és úszva a sikerben, már a zenétől függetlenül én a meghatódottságig megkajáltam a produkciót, és egészen biztos vagyok benne, ha azon az este egy profi produkciót látok, nem érzem magam ilyen jól.

Na akkor már megint hányadán állunk? Petruska András, akit olykor kulturális reménységnek tartanak, rock-hakniba jár szórakozni…

Arra az érdekes következetetésre jutottam, hogy a zene, jobban mondva a zenei élmény célba éréséhez elmaradhatatlan kellék egy nem zenei eszköz, az ember maga. Amilyen érzésekkel csinálja az ember, hosszú távon azt kapja vissza a közönségétől is, mint valami pingpong amolyan láthatatlan energiákkal. Ha elég erős az előadó szándéka, célba kell, hogy érjen a zenéje, mert a közönség véleményem szerint a végtermék – legyen az felvétel, vagy előadás – autentikusságát értékeli.

Tehát, hogy én is választ adjak a saját kérdésemre:

A jó zene SZERINTEM az a zene, aminek létrejöttében az az elsődleges szándék, hogy adjon valamit, valami többletet, katarzist a hallgatója számára.

Köszönöm azoknak, akik eddig hozzászóltak, nagyon érdekes és tanulságos volt a gondolataitokat olvasni, s ha netán az én írásom további gondolatokat ébresztett bennetek, ne féljetek megosztani őket, vagy vitába szállni velem

Zenészeknek, megszívlelendő igazság:

„A tökéletességre kell törekedni!”

„Merni kell szarnak lenni!”

(Gabnai Máté basszusgitáros két gondolata, elhangzottak szűk másfél perc különbséggel)

Ebben a rövid blogbejegyzésben szeretnék szót ejteni arról a lemezről, ami mai napig is az egyik legkedvesebb számomra, és nagy szerepe van abban, ahogy ma hozzáállok a zenéléshez.

Ez Sting-től az …All This Time című koncertalbum, és amiatt írok most erről, mert éppen ma 10 éve vették fel. Az idő alatt, míg a világ éppen megváltozott…

Én akkoriban kamaszkorom és Sting rajongásom csúcsán voltam, és nagyon vártam már az új lemezt, ami végre rajongásom alatt készült megjelenni, nem pedig előtte. Sting ekkoriban készült betölteni az ötvenet, így afféle életmű-koncertet kívánt tartani a világtól elzárt házában alig száz rajongójának, és a világ szeme előtt élőben, az interneten.

Világklasszis zenészek, felismerhetetlenségig átdolgozott dalok, intim hangulat… mi kellett  volna még a teljes sikerhez, az örömteli ünnepléshez?

A bökkenő csak az volt, hogy a koncertet megelőző órákban megváltozott a világ folyása, rés keletkezett egy olyan pajzson, amit addig a nyugati civilizáció áthatolhatatlannak hitt – az ikertornyok mellett, az emberek szemlélete, bizalma is megrendült, összeomlott.

Stingnek és zenekarának mindez idő alatt pedig egy különleges koncertet kellett adnia, nem egy egyszerű turnéfellépésről volt szó, amit bármikor elhalaszthatnak. Egy lemez volt készülőben az est anyagából, s mindehhez tartozni hivatott az előkészületeket is magába foglaló, egész estés film is. A megjelenés dátuma ki volt tűzve, nem volt mit tenni, mint színpadra állni.

A koncert a hirtelen szomorúan aktuálissá vált Fragile-lal kezdődött, mely átdolgozott formában úgy hatott, mintha csak az esemény ihlette volna az új harmóniákat. A dal kezdése előtt a feldúlt Sting elmondta személyes véleményét a tragédiáról, a dalt az áldozatoknak dedikálta, majd kért egy perc csöndet. Közönségével, zenészeivel tudatta, ő maga nem képes játszani, nem képes az örömöt sugározni ezen az estén, holott hirtelen erre óriási szükség lett. Miután a Fragile után szétkapcsolták az internetes közvetítést – mondván, az embereknek akad fontosabb dolga is egy koncerttel való szórakozásnál – a helyi közönség arra buzdította a zenekart, hogy játsszanak. A muzsikusok megállapodtak, hogy nem a teljes programmal állnak ki, hiszen kit érdekel egy tolvaj benzinkutas humoros története, egy viháncoló bugivugi egy ilyen estén… Ehelyett a finomabb, elgondolkodtatóbb dalok kerültek előadásra, bár egyes soroknak akaratlanul így is új értelmet adott az aznapi tragédia.

Azonban a teljes megrendültséggel induló este azzá vált, amire ezen a napon a legnagyobb szükség volt; gyógyír volt a bajokra, mentsvár a félelmek elől. A közönség hangos buzdításokkal bírta jobb és jobb kedvre Stinget, az emberi rasszok sorát felvonultató zenekaron pedig érződött mennyire fontos nekik az, hogy ezen az estén színpadra állhatnak, és ezzel máris valamilyen álláspontot kifejezhetnek. “Azért vagyunk ezen a Földön, hogy boldogok legyünk. Megérdemeljük, hogy boldogok legyünk. Az örömünket nem ölhetik meg, nem engedhetjük meg nekik!” – mondja Sting egy emelkedettebb hangulatú dal után.

Számomra ez a kísérteties című …All This Time, minden idők legjobb albuma. A remek muzsika mellett az élményhez szervesen hozzátartozik Jim Gable személyes hangvételű DVD-je is, mely remekül bemutatja Stinget, mint embert. Míg a koncert elején egy megtört, zenei teljesítményre nehezen rávehető előadót látunk, az érzelmekkel túlfűtött, profi zenészek szépen lassan őt is lázba hozzák, egy-egy gyorsabb dal után látszik rajta, hangot is ad annak, hogy mennyire élvezi mindezt, de ezen az estén nagyon nehéz bármit is csinálni. Ezen az estén nem volt szükség a sztár álarca mögé bújni, az egymással való személyes érintkezés fontosabb lett, mint valaha, és ilyen elegáns, pozitív, mégis gynegéd hozzállást kevés közéleti ember tanúsított, mint Sting.

A koncert, a kiadvány fő üzenete talán a Fragile egyik sora:

“Talán e végsõ tettet arra szánták, hogy lezárjon egy emberöltõnyi vitát

Mivel semmi sem származik az erõszakból, és soha nem is fog

Mindazok, kik egy haragos csillag alatt születtünk

Nehogy elfelejtsük, milyen törékenyek vagyunk” (Nagy Gergely fordítása, sting.hu)

Két év múlva, a soron következő lemezén Sting már az afganisztáni háborút támadta. Erről ennyit.

K***ára hisztis vagyok! – ez volt az első gondolatom, amit nyitókoncertem után megosztottam a szűk társaságommal a Művészetek Völgyében. Észrevettem magamon, hogy ahogy egyre inkább mélyülök el a koncertezésben, annál inkább leszek nehéz természetű. Persze azért annyira vagyok kiegyensúlyozott, hogy ez nem csapkodásban, kiabálásban, pusztításban, vagy bármi más agresszióban fejeződjön ki. Rám inkább a nem egyértelmű, következetlen kommunikáció lett a jellemző, s azon kaptam magam, hogy közben elvárom a környezetemtől, a koncert munkálataiban közvetlenül részt vevő munkatársaimtól, hogy mindezt kövessék, vagy észrevegyék a sokszor „tünetmentes” változásaimat. Érdekes dolog ez, és, mint oly sok mindenben, itt is harcol kicsit bennem az elvetemült, szárnyaló alkotóember és a civil nevelést magáévá tett személyiség: bizonyos mértékben szükségem van a korlátlanságra, és ahogy nem kelhetek fel minden nap egyforma hangulattal, a játékom sem lesz egyforma minden este – szükségképpen benne van a pakliban, hogy a technikai igényeim is radikálisan mások lehetnek estéről estére (értsd: mögöttem, vagy előttem legyen a gitárerősítő, mennyi éneket kérek vissza a kontrollba, stb.). Én viszont azt szeretném persze, hogy a velem együtt dolgozókat is inspirálja az, hogy az én produkciómban vesznek részt, folyamatosan frusztrál is a következetlenségem, nem szeretném tönkrevágni a lelkesedésüket a napi hülyeségemmel.

Persze elég szigorú vagyok magamhoz, ha zenélésről van szó. Valószínűleg nem is kéne ügyet csinálnom magamban olyan dolgokból, mint amikor a kelleténél eggyel többször megkérek egy technikust, hogy vigyen arrébb egy hangfalat, de gondoltam megosztom veletek ezt is. Biztos vagyok benne, hogy közületek is sokakban él a köldöknéző, elkényeztetett menő zenészek képe, akik a külvilágtól elzárva tisztes mennyiségű jellemhibára tesznek szert. Ha már észrevettem, hogy el lehet indulni ezen az úton is lefele, gondoltam segítem nektek is a megértést!

Ezen az estén megfogadtam, hogy mindezt leírom a blogomban, pontosan a fent említett okok miatt, de amilyen hetem és koncertjeim ezután voltak, gyakorlatilag minden belső kétségemre rácáfolt, és ez a vélt probléma is elillant a semmibe.

A Művészetek Völgyéről tudni kell, hogy a hivatalos programok mellett rengeteg oldalági megmozdulás van, sok értékes civil kezdeményezés, rengeteg építő műhelymunka és beszélgetés, és még annál is több koncert. Ezek a koncertek sokszor annyira sem intézményesítettek, hogy a színpad helyett egy pajtában játszik a muzsikus, mintha valami western film bárzenésze lenne, vagy éppen summáját írná az hírös völgyjáróknak.

Mivel tudtam, hogy néhány ilyen hivatalos programon kívüli koncert is vár rám a fesztiválon, én sem vettem túlságosan komolyan magamat, elhatároztam, hogy ide bizony első sorban nyaralni jövök a társaságommal, és ha már gitárt is hoztam, akkor zenélek is minden este egy kicsit. Végül 7 nap alatt 8 koncertet adtam (előtte pedig egy nagyon kedves barátom és ex-zenekari társam kétnapos falusi lagzijában már alapoztam a fesztivál állapotot), és meg kell mondjam, ilyen lazán, ilyen sok energiával, és ilyen békében magammal, még nem vittem végig egy ekkora mennyiségű rohamot.

A kulcs az volt az egészben, hogy a fejemben nyaraltam, nem pedig turnéztam, így elengedtem magamban az egésszel járó, egyébként édes nyomást. Akik folyamatosan olvassák a blogomat, tudhatják, hogy maximalista vagyok, és mivel elég kiváltságos helyzetben vagyok fiatalként a hazai zeneiparban, sokan járnak a koncertjeimre és sok fontos zenei ember bizalmát is élvezem, igyekszem megfelelni az elvárásoknak. Persze leginkább magamnak igyekszem megfelelni, ami ilyen gondolkodás mellett talán nem meglepő, hogy a legnagyobb nyomás az összes közül. Fiatal vagyok, rengeteg potenciál van a zenémben, nagyon az út elején járok, így úgy érzem, ebben a periódusban egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az enervált színpadi létet, nincs helye amatőrizmusnak, minden egyes koncertemen a lehető legtöbbet kell kihoznom magamból, hogy a csoda megtörténjen, és a hallgatóság úgy hagyja el a tett helyszínét, hogy kaptak valamit. Soha nem mondtam, hogy ez nehezemre esik, és nem szeretem csinálni, de valahogy a Völgyben – utólag bevallhatom – ezt az egészet félvállról vettem, és rábíztam magam az eddig felépített tudásomra, hozzáállásomra, és így tovább. Mondhatni, ez kicsit olyan dolog, mintha egy olyan állásinterjúról lenne szó, ahol nincs konkrét téma, amiből fel kellene készülnöd, hanem a jelenben történő beszélgetésre kellene okosan reagálnod. Nyilván akkor megy ez jól, ha kellő békében vagy a képességeidet, céljaidat, önbizalmadat illetően (Izé… szerintem. Sose voltam még állásinterjún:).

Mondjuk rá jó nagy arccal, hogy ezeket a kritériumokat nekem sikerült teljesítenem a Völgyben. Elengedtem az egész hülye perfekcionizmusomat a fenébe, ha közönséghez nem is, saját magamhoz lényegesen flegmábban álltam. A fesztiváljáró, érzékeny, nyitott hallgatóság ugyanolyan érdeklődéssel és rajongással fogadta a produkcióimat, mint eddig, és úgy érzem, én sem nyújtottam rossz eredményt. Sőt, nem csak a kezem volt lazább, hanem jobban, mélyebben élveztem a jelen pillanatot, mint korábban bármikor a másfél éves szólóprojekt alatt, ami persze szolgálta az előadás minőségét mind zeneileg, mind pedig metakommunikációban is.

Arra jöttem rá, hogy eddig nagyon cél- és feladatorientált módon álltam hozzá ehhez az egészhez. Mi a cél? Jól játszani, a közönségnek élményt adni, eljutni abba a lelkiállapotba, amikor mindezt a lehető legnagyobb örömmel teszem. Most ugyanezt csináltam, de mindez úgy jött belülről, hogy nem kellett érte semmit tennem.

Nagyon nehéz leírni a különbséget a két állapot között, úgy, hogy mindig a felszabadultságot és az örömöt jelenti számomra a zenélés minden formája, de valamiben mégis más volt itt. Ezen a héten 100 százalékban azt éreztem, hogy ’játszom’ a hangszeremen, és minden e mögött sorakozik fel. E mögött állnak olyan dolgok, mint a ’koncertet adok’, a ’közönségnek adok elő’, vagy akár a ’gyakorlok, felkészülök’.

Ez utóbbiról annyit, hogy azért minden koncert előtt jól be kellett melegítenem a kezem és a torkom, így minden délután átjátszottam néhány lassabb, vagy technikásabb témát a szállásunk kertjében. Ha valahol, itt igazán tetten értem a célorientáltság visszaesését. Korábban, ha ilyen rapid-felkészülésre volt csak lehetőségem, mindig azt éreztem, hogy nagyon figyelem a kezem, mikor van koncertképes állapotban, nem is igazán figyeltem mit játszom, csak edzettem, és vártam a végét, no meg a koncertet. Itt azonban hihetetlen jól éreztem magam az idilli környezetben, csupán a gitárral és a belőle jövő hangokkal. Ja, és mindettől lazult estére a kezem? Az már törvényszerű

Szóval nagyon sok újdonságot tanított nekem a Völgyben való „nyaralás-turné”. Sok mindenben ellazított még jobban, amit az azóta történt zenei eseményeken is érzek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy innentől kezdve nincs szükségem a kemény munkára (amiben persze ugyanúgy örömömet lelem), de a munka és a játék helyes arányának megtalálását mindenképpen újra lesz érdemes gondolnom az őszi „szürke hétköznapok” eljövetelével. Nem tudom, miről szól eredetileg a blogom címében szereplő gospel, (aminek semmi köze nincs se Elvis-hez, se 56-hoz, se pedig a díszpolgárságához), de én azt hiszem, békére leltem a Völgyben!

Korábban még nem éltem a lehetőséggel, hogy erről a dalról nevezzem el a blogomat, de az élet most nagyon közel sodort ahhoz, hogy az egykori Johnny Cash-sláger tartalmát átéljem. Embert nem öltem, nem is akartam, bár amilyen bicskanyitogató stílusban bántak velem a történetben szereplő ellenfeleim, nem sok kellett ahhoz, hogy elveszítsem a türelmem.

A hétvégi szlovéniai koncert körül akadtak bonyodalmak. Ebben az országban nemhogy nem hallhattak rólam még soha, még civilként sem jártam itt, emiatt izgultam is rendesen. Később kiderült, hogy nem kellett volna, mert a szlovén közönség is ugyanúgy vette a lapot, mint Ti szoktátok idehaza, de ha mindez ilyen zökkenőmentesen zajlott volna, akkor az nem lett volna elég Andrisos, túl simán ugyanis nekem sose megy semmi. Lehet, hogy Murphy annyira nem a haverom, de kisebb gikszerek folyamatosan becsúsznak a tét bulikon, elég csak abba belegondolni, amikor az első Quimby-s bulin nem szólalt meg a gitárom, de a múltam sötét bugyraiban szerepelnek még olyan zaftos történetek is, miszerint többen az én közvetett hatásomra szenvedtek kisebb baleseteket, törték össze magukat, stb. Sokan mondjátok, és erre vagyok a legbüszkébb a zenei tevékenységemből, hogy sok pozitív energiát kaptok tőlem – nos lehet, hogy ennek van egy másik oldala is; van valahol rajtam egy titkos szelep, amit ha kiengednek, mindenféle negatív erő kiszalad belőlem és beláthatatlan következményei lesznek az univerzum számára…

Ezúttal a kisördögeim a GPS-t manipulálták meg, amikor már Szlovénián belül voltunk. Egy rövid lendvai kávézás után újrapötyögtük a címet, majd Moha bácsi kellemes hangját követve indultunk a világhírnév felé vezető úton. …Amikor is egy többsávos kapuhoz érkeztünk. Bevallom, először roppant lehúzónak éreztem a szlovén barátainkat, hiszen az egész úgy nézett ki, mintha a 2×1 sávos úton fizetőállomások lennének. Ki is szálltunk hát egyezkedni, hogy mi bizony kártyával szeretnénk fizetni, mert kápénk az nincs, de valamit nagyon motyogtak, hogy az nekik nem jó. Próbáltam suhintani a kezemmel, hogy a köztársasági váltó is megteszi, de a Baljós Árnyak oktató DVD-m leckéi nem váltak be, ahogyan az angol nyelv se különösebben. Végül egy magyarul beszélő egyenruhás tiszt rontott ránk egy teljes káromkodás-szótárral és közölte velünk, hogy -ugyan se zászló, se wilkommen -, ez bizony Horvátország, egyúttal az EU határa is. Mi marhára nem értettük, hogy keveredtünk ide (szerintem a GPS se), ők meg azt nem értették, hogy mi mit nem értünk, úgy néztünk ki, mint valami zöldfülű drogkereskedők. Éppen ezért teljes megmotozásra, vámvizsgálatra félre is állítottak minket. Kissé se voltunk gyanúsak: egyetlen gitár, és mellé 3 erősítő, mindeféle kiegészítő – a Tüke Zoo cucca előző napról nálunk maradt. Na, akkor nyissunk ki mindent, minden zsebet, minden rekeszt, de még a gumikárpit alá is benézünk ám – ez volt érezhető a határőrök nácitiszteket parodizáló kommunikációjából. Ezen a ponton kezdtem nagyon félni, mégpedig két dolog miatt. Egyik probléma az volt, hogy ezúttal nem az a sofőr volt velem, aki szokott, viszont az autó ugyanaz volt – újabb másfél óra kimagyarázni, és egy szóbeli meghatalmazásért eltelefonálni a világ másik végére. De ami ennél is rosszabb volt, mi lesz ha megtalálják a gitártokomban lévő kis átlátszó tégelyecskében a „fehér port, ami nélkül nem tudok játszani”? Ez a sokatok által már megjegyzett színpadi kellék nem az a fehér por, amire a legtöbb zenész esetében gondolnátok… Ezt nem „megemészteni” kell, hanem a hüvelyujjamat behinteni vele, hogy ne csússzon le a hüvelykujjpengető. Persze ezt ilyen egzakt módon nem tudtam volna elmagyarázni hovátul a hatóságnak, de az is biztos, hogy az ártatlanságomat bizonyító mintavétel nem 5 percbe telik. A történés szinte parodisztikus volt: először a csomagtartóban nyittatnak ki mindent, aztán az üléseket nézik meg, és végül, mintha csak felelni hívnának ki a szép emlékű gimnáziumi órán: egyenruhás barátunk lekezelően rámutat a gitárra, hogy vegyem ki. Ekkor a kezem már 5-6 centis kilengésekben remegett és a gyanú maitt talán már fel is vettem egy drogfüggő tüneteit, hát bizony ki kell emelnem a gitárt a tokból. Nem, a hangszer testébe nincs beleragasztva a kokó, sőt a tokban fekvő szövegpuskám alatt sincs… Igen ám, de a gyanús fehér por a belső rekeszkéjében van a toknak, már csak az van hátra átvizsgálásra. Szinte hallottam, ahogy koppannak az izzadtságcseppjeim a betonon (egy csepp Szlovéniába, egy a horvátoknak…:), már lepereg előttem, hogy félreállítanak, lefoglalják a hangszert és bezárnak… Hogy a zárka ablakán majd én is nézhetem az elsuhanó autókat, mint Johnny Cash az elszáguldó vonatokat abban a dalban. És persze a koncert elmarad, a szervezők bepipulnak, elterjed a ‘drogbotrányos Petruska’ szófordulat, és a nemzetközi karriernek lőttek… Már nyitnám magamtól a rekeszt, hogy nem kérem, Határőr úr, ne húzzuk itt egymás idejét, bevallok én mindent, sőt mások terhét is magamra vállalom, csak ne stresszeljük egymást… de ekkor int a tiszt, hogy rendben, köszöni, mehetünk…

Nem tudom leírni a sóhajt, amit ekkor kiadtam magamból, de az tény, hogy ez az adrenalin bomba még két és fél órával később a színpadra állva is hatott. Talán ez a feszültség levette rólam azt az izgulást, ami gátolta volna a jó teljesítményemet ebben az idegen szerepkörben.

Mindenesetre a közönség tetszését úgy érzem, elnyertem. Azon a környéken is ugyanolyan kuriózumnak számított ez az egy emberes felállás, mint idehaza, és hasonlóan érzékenyen, vagy éppen hangos biztatással reagáltak.

Érdekes, hogy csak utólag vettem azt észre, hogy mennyire izgultam ebben a szituban. Nem tudtam, kik jönnek el, és ha eljönnek, miért jönnek el Szlovéniában egy magyar srác koncertjére. Idehaza szépen terjed szájról szájra a hírem, itt előfordul, hogy tárt karokkal várnak egy olyan településen, aminek még a nevét se ismerem, de hogy ott? Attól nem félek, hogy rosszul játszom, mert az adott napi teljesítményemet ott a színpadon már nem tudom befolyásolni. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy adok-e ezzel valamit a közönségnek, hogy tetszik-e nekik, és így tovább. Ezt a bulit, a hátárincidenset leszámítva, hideg fejjel és halvérrel csináltam meg, és örültem a sikernek. Viszont a rá következő éjszaka folyamatosan arról álmodtam, hogy hazafele úton még meg kell állnunk még egy idegen helyen, és valami egészen méltatlan körülmények között kell zenélnem. Hiába mondom, hogy már lefeküdtem aludni, és nagyon fáradt vagyok, folyamatosan felébresztett ez a gondolat, hogy menni kell, játszani kell. Huh, szerencsére ilyen nyűg dolgok csak álmomban fordulnak elő, de a tét koncertek után szinte mindig. Így volt a Quimby-nél is. A dupla A38 nagyon inspirált, és őszintén meglepett a duplán hangos siker, de ott is azt álmodtam a második este után, hogy van egy harmadik, amire már senki nem jön el, és aki ott van, az is érdektelen.

Hű… ez meg milyen blog lesz? Andris a pozitív értekezik a negatív energiáiról meg a rémálmairól… Kedves Olvasóim, lécci forduljatok vissza az ablakpárkányról, tegyétek vissza a kést a helyére, mesélek mást inkább!:)

Az utóbbi 5 koncertem, a múlt heti Felsőcsatártól elkezdve nagyon olyan volt, mint amilyennek szeretném, hogy legyen. És az az érdekes az egészben, hogy nem csupán egyszer virradtam jó napra, hanem másfél év után először felelek meg zsinórban a saját elvárásaimnak is. Persze ezeket a koncerteket visszahallgatva is találok még feladatot bőven, de most érzek hirtelen fejlődést. Lehet, hogy most érett be egy komolyabb edzés után a kézizomzatom, lehet, hogy most tanultam meg egyszerre feszülten koncentrálni és közben el is engedni magam testileg. Nem tudom, hogy pontosan mi ennek az oka, de nagyon örülök neki. A hangom is kezd rendbejönni egy 3 hónapos krízis után. Aki ott volt a 100. (természetesen elszámolt) koncertemen, az tudja, hogy akkor milyen rossz állapotban volt a torkom, február környékén. Bár később valószínűleg kifele nem hallatszott nagyon, hogy baj van, én magam szinte folyamatosan fájdalommal kínlódva énekeltem, és egy-egy buli után egy-két napra használhatatlan lettem. Azonban a dolog meghálálta magát, új technikákat és mindezek mellett egy csomó lazítógyakorlatot tanultam, amiket e mélyrepülés hiányában talán meg sem ismertem volna. Most pedig olajozottabb a hangom, mint eddig bármikor, és talán a rázós szituációkat is jobban veszem majd.

Sokat technikázom, új dolokat próbálok ki, mint mindig. Gyorsabban pörgetem a kezeimet, nagyobb tartományban énekelek, mint eddig bármikor. Ahhoz, hogy ezt bárhol, bármikor elérjem, mostanában arra jöttem rá, hogy az edzettségen és a koncentráción túl is van egy esszencia, mégpedig a lelki állapot. Egyszerűen muszáj nyitottnak, könnyednek és gátlástalannak lennem, mert van egy sebesség, egy hangmagasság, amin túl az ember már alapjáraton nem tud túlmenni. Alapjáraton értem azt, hogy jelenlegi személyiségének határán belül. A személyiségünk pedig kivétel nélkül tele van egy csomó gáttal, ami minden egyes mozdulatunkban jelentkezik és látszik, van, akinél jobban, van, akinél kevésbé. Ez a nevelés kikerülhetetlen velejárója, az embernek megáldatik, hogy családban, egy társadalomban nőjön fel, de azzal fizet, hogy szív az otthoni feszültségekkel, a kétarcú oktatási rendszerrel, a társadalmi megbélyegzéssel, és egyéb perverziókkal. Nagyon érdekesek ezek az alig látszó gátlások. Ugyanis a zenész hiába játszik gyorsan, ha a kezeiben alapjáraton egy pici görcs is van, akkor már nagyon gyorsan nem fog tudni. Ugyanilyen az éneklés. Lehet zárt torokkal énekelni, mint azt teszi megannyi világsztár, sőt magunkba fojtva, halkan dünnyögni is, mint azt oly sok magyar éenkes teszi, de ezek mögött mind ott van az az üzenet, hogy segíts, mert valami belülről gátol. Így mostanában, hogy egyre „rizikósabb” zenei feladatokat vállalok magamra, legalább annyi hangsúlyt helyezek a fejem tisztán tartására is, mint a hangszereimen való játék valódi elsajátítására.

Szóval akkor most ellentmondok magamnak, és mégiscsak lehet valaki job ember attól, hogy zenél?

Többen kértétek, hogy írjak megint gyakrabban blogot, ám legyen! Az életem izgalmas továbbra is, koncertek követik egymást, vannak egészen remek hangulatú bulik, és vannak olyanok, amik csak jók, s eközben úgy érzem, sem ti, sem én nem távozunk csalódottan egy ilyen közös eseményről. A lecke fel adva: játsszam jól, szórakoztassalak benneteket, legyek olyan friss, hogy aki először lát, azt mélyen érintse meg, amit adok neki, és a visszatérőket is folyamatosan lepjem meg. Ennek érdekében folyamatosan agyalok, legózom az eddig felépített zenei intelligenciámmal, és mielőtt még túlgondolnám, sokszor ki is szórom az egészet a fenébe, és szimplán csak élvezem a kezem is a torkom által kibocsátott hangokat.

Egyébként nemcsak a dalokban való variálás frissít fel egy adott koncertet, hanem sokszor a sorrenddel változtatása is. Továbbra sem nagyon kötöm meg magam a műsorszerkesztésben, de a legtöbb dalom már önmagában sugallja, hogy a koncert elejére, közepére, vagy a végére érdemes tennem. Általában egy egyszerű, majd néhány nehezebb, vagy új (tehát „izgulós”) dallal szeretek indítani, mert így rá vagyok kényszerítve arra, hogy harmóiába kerüljek magammal és koncentrált legyek egy olyan adrenalintól túlfűtött helyzetben, mint egy koncert. Szóval a praktikáim megvannak a színpadon, és ha mindez jól működik, akkor a sorrendet ösztönösen is megtartom hosszú időre (persze szigorúan különböző közönségeknek!). Ilyen esetekben egy idő után észreveszem, hogy egyre gépiesebbben nyomom le a bulikat, nem kevésbé élvezem, csak, ha úgy tetszik, kevésbé repülök legbelül. Ilyenkor kiveszek egy dalt a jól bevált műsorból és helyettesítem egy másikkal, és az már elég arra, hogy ébren tartsa a a koncertezés iránti szenvedélyt bennem.

Ez így működik olyan helyzeteben, mint a Tüke Zoo-val és Zselenszky Tamással való közös turné, vagy egy olyan rendezvényen, ahol rövidített idő áll rendelkezésemre (annyi, amiért, ha csak önmagamban lennék, nem lenne pofám belépőt kérni), de egy egész estés saját nevemmel fémjelzett estén már inkább kísérletezgetem. A most szombati pesti buli erre jó példa volt. Mivel egy kis férőhelyű klubban tartottuk, és nem számítottam sok emberre (pedig telt ház lett a vége), úgy gondoltam, itt az ideje egy kis radikális kísérletezésnek. Ezúttal írtam sorrendet és azt a játékot találtam ki, hogy minden dalt máshova pakoltam a sorrendben, mint ahogyan indtuitíve tenném. Továbbá egy estére megváltam a koncertkedvencnek tartott Loveocalypse-tól és a Romeo’s Grave-től, de ezen kívül sem játszottam egyetlen hangot a tavalyi cd-ről, megpróbáltam a bulik szokásos sarokpontjai nélkül is élményt nyújtani. Nem állítom, hogy nem féltem attól, hogy esetleg néhányan csalódottak lesznek a hallottak, vagy épp a nem hallottak alapján, de úgy voltam vele, megpróbálok a még nem bevált eszközökkel is ugyanúgy hatni, mint a koncertedvencekkel, végül is ez az alapja annak, hogy valóban mindig megújuljak. Ugyan koncert közben is éreztem, hogy most jól kihúztam magam alól a talajt, de mindez még így is hihetetlenül frissítő volt, nem utolsósorban azért, mert a program harmada sosem eddig sosem hallott dalokból állt, kiegészítve néhány jó pár hónapja elhagyott szám exhumálásával. Ismét bebizonyosodott az, hogy egy korábban megutált dalnak jót tesz, ha félreteszem – a rég nem látott ismerősnek úgy tudok örülni, mint mikor megtanultam. Remélem, hogy aki ott volt ezen az estén, kapott valamit abból a rácsodálkozó örömből, amivel én játszottam.

A saját érzéseimmel való játék pedig végül megtette a hatását, másnap Nyíregyházán már megint inkább a rutinsorrendből mazsolázgattam, de nagyon éreztem az előző este jótékony hatását. Valami celebtől hallottam azt, hogy szerinte a hosszú házasságának az a titka, hogy bizonyos időközönként külön tölt egy napot a partnerétől. Ha a partner az én esetmben a Loveocalypse című dal, akkor csak igazat tudok neki adni!

A berögződött dolgok szándékos pihentetésének más oka is volt, még pedig a pannonhalmi koncert és DVD-felvétel, ami leterhelt annyira, hogy utána egy kis levegőt akarjak venni. Ez számomra és a velem legszorosabban dolgozó csapat számára az egyik legnagyobb projekt volt, amit az elmúlt időszakban véghezvittünk. Az eddigi legnagyobb mennyiségű stábbal dolgoztunk azon, hogy e vállalkozásunk is sikeres legyen. Ott voltak a filmesek, a helyi- és a saját hangtechnikus embereink, a saját, a kapcsolattartó, valamint a helyi koncertszervezők, és a különleges alkalomra hívott vendégművészek. Ez túl sok ahhoz képest, hogy én egy egyszemélyes előadó vagyok. Azonban le a kalappal mindgyikük előtt, hiszen remek, összehangolt munkával látta el mindenki precízen a feladatát. Nekem is inkább lelkileg jelentett mindez kihívást, hiszen annál jóval több ember volt ugráltatva az én kényem-kedvem szerint, mint amennyit az én egóm könnyen elviselt ösztönös bűntudat nélkül. Természetesen, ahogy megéreztem, milyen profi emberekkel van dolgunk, én is inkább megkönnyebbültem, és örültem, hogy ki vagyok segítve sok mindenben.

Több okból választottuk ezt a koncertet az egyik forgatási helyszínnek. Egyrészt, mert gyönyörű helyen van. A szabadtéri színpad Pannonhalmán a borászat területén, az apátság oldalában, hihetetlenül szép és inspiráló kilátással a természet lágy ölén, kinek ne lenne kedve itt játszani? A másik ok a közönség összetétele volt: az est hivatalosan egy jazz rendezénysorozat keretében zajlott, így inkább idősebb, konzervatívabb zenehallgatókból állt össze a hallgatóság. Kíváncsi voltam, hogy egy ilyen környezetben is működik-e, és ha igen, hogyan hat az én zenei szellemiségem, nem utolsósorban azért, mert az ilyen jellegű koncertek jelentik az általános szemlélet szerint az elit, magasabb rendű szórakozást. Kíváncsi voltam, hogy én, aki ez az idióta sznob szemlélet szerint a vakondlyuktól egészen a Mennyek kapujáig teljesítek felkéréseket, hol helyezkedem el ilyen mércén. Nos, ez ilyen formában nem derült ki, mert a sok Apu és Anyu az est fejlődésével cseppet sem különbözött a fesztiválokon és klubokban megszokott fiatalabb, jó értelemben hangoskodó közönségétől. Azt hiszem, ennél többet nem is kaphattam volna visszajelzésként – ezt akarom minden egyes este adni. A leglényegesebb számomra nem is az, hogy tetszik-e a zeném, vagy sem, hanem az, hogy adjak ezzel valami többletet. Szeretem látni, amikor emberek önfeledtek lesznek a muzsikám hatására. Sokszor szinte látom magam előtt, ahogy a közönségem ledobja a civil maszkját, megszabadul a korlátaitól, és átadja magát a színtiszta áradó örömnek. Hogy a dalomnak örül-e, vagy csak szimplán a pillanatnak az engem nem is érdekel, de ha segítettem ezt kiváltani belőlük, akkor többet nem is kívánhatok előadóként.

Legyen így továbbra is, én ezen fogok igyekezni, például ezen a héten Pécsen, Kaposváron és Szombathelyen!